Ajándék - 16. fejezet

 A 15. fejezetet ne felejtsétek elolvasni eggyel lejjebb!

16. Egy barát elvesztése és egy régi ismerős feltűnése

Edan még soha nem járt Londonban, de nagyon tetszett Neki. Edward többször is hívta, de a repülőgépen nem lehetett telefonálni. Mikor sikeresen landoltunk felhívtam Edwardot. Nem értette, hogy mit keresünk Londonban.

- Edward, ez jó lesz egy kis nászútnak is. Edan is élvezi.

- Felelőtlen vagy. Legalább szólhattál volna.

- Hirtelen ötlet volt.

- Várj! Carlisle beszélni akar veled.

- Oké. Szia, Carlisle!

- Szia, Esther! Ha már Londonban vagytok, esetleg vethetnél egy pillantást a régi anglikán lelkész házára.

- Rendben. Készítek képet is, jó

- Köszönöm. Amúgy miért mentetek el olyan gyorsan?

- Az egyik itteni barátom rosszul lett és engem nevezett meg örökösének, ha bármi történik vele.

- Oh, sajnálom.

- Fred jó barátom volt.

- Fred? Szabad megtudnom, hogy milyen Fred?

- Persze. Fred Vuckari.

- Vuckari? Ez biztos?

- Igen, ismerted?

- Nem, de anyámat is Vuckarinak hívták.

Abban a pillanatban fel sem fogtam, hogy mit mondott. Fred valamilyen szinten rokonságban áll Cullenékkel. Miért velem történnek ezek a dolgok?

Rögtön a kórházba mentünk Szerelmemmel, ahol a nővérke meglepődött, de pillanatokon belül Fred kórterméhez vezetett. Fred rá volt kötve ezer monitorra…
Leültem az ágy melletti székre, Edan mögém állt. Megfogtam Fred kezét.

- Ne sírj!- halottam meg a rekedtes hangot, majd éreztem a bőrömön egy férfikezet, aki letörölte a szemem sarkából kibuggyanó könnycseppet.

- Fred… Sajnálom!

- Ugyan mit, Ess? Tudtuk, hogy egyszer eljön az is. És Én egyáltalán nem vagyok szomorú, mert megismerhettelek Téged. Igaz barát vagy.

- Te is. Tudod, hogy nagyon szeretlek…

- Persze. Ő a barátod?- nézett fel a fejem fölé.

- Edan Cullen. – mutatkozott be Szerelmem és kezet rázott Freddel.

- Fred Vuckari. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Uh, látom már össze is házasodtatok. Ilyen gyorsan telik az idő?- csodálkozott el.

- Hát, úgy látszik. Nagyon sajnálom, hogy nem ismertük meg egymást előbb. – mondta Edan.

- Mindenki úgy néz Rám, mintha valami időzített bomba lennék. Pedig csak elmúlt az Én időm.

- Ne mond ezt! Olyan fiatal vagy még. Nem ezt érdemelted.

- Igazából nem is csak emiatt jöttél. Igaz? Ismerlek, mint a rosszpénzt! Tudom, hogy a végrendeletem miatt vagy ilyen.

- Ezt nem fogadhatom el. És biztos van más, aki jogos rá…

- Te vagy az egyetlen... Úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél.

- N is úgy szeretlek, mintha testvérem lennél.

Megfogtam a kezét, s Rá mosolyogtam. Ő is Rám mosolygott és aztán csak a műszerek hangos sípolására eszméltem fel. Fred mosolyogva aludt el örökké… Egy könnycsepp lassan csordult ki a szememből, majd folyt le az arcomon. Londoni legjobb barátomat elvesztettem. Pedig tényleg olyan volt, mintha a bátyám lenne.

Edan magához húzott, s kezével finoman simogatta a hátam. Hagyta, hogy eláztassam ingét…
Az orvosok nagyon sajnálták, s részvétüket fejezték ki.

Edan nem engedte, hogy teljesen összeomoljak, elvitt egy csomó helyre. Utoljára Carlisle kérésnek tettünk eleget. A kis, poros házikót rég nem látogatta már senki. Fred sem itt lakott, de az örökségben ez a ház is benne volt. Rögtön eldöntöttem, hogy ezt átruházom Carlislera. Már indultunk volna vissza, amikor valaki a nevemet mondta.

- Esther? Esther Evenson? John húga?- remegett meg a nő szája széle.

- Igen, n vagyok az. De Ön kicsoda?

- Valeria Quekker, John bevésődése. Én érzem, hogy John nem halt meg, de azt nem tudom, hogy hol van… nem tudok nélküle élni. – először a vezetéknevén akadtam fel…, aztán viszont a szomorúság vette át a helyét.

- Quekker?- kérdeztem vissza, remélve, hogy csak rosszul hallottam.

- Tudom, hogy az apám miatt elítélsz. Ítélj, csak… Nekem tudnom kell, hogy hol van. – könyörgött.

- Nem ítéllek el, az apád… A bátyám bevésődése vagy és Én ezt tiszteletben tartom. Elviszlek hozzá. – fogtam meg a kezét, biztosítékként.

Edan nem szólalt meg, megértette Valeriát. Miután elintéztük az öröklődéses dolgot azonnal gépre szálltunk és mentünk haza. Először anyuékhoz mentünk, hogy a plusz egy főt letudjuk.

- John?- léptem be a házba. Bátyám azonnal elém sietett, de szeme megakadt a mögöttem lépkedő Valerián. Magához ölelte, s nem akarta elengedni, soha többé…

Szó nélkül léptem ki a házból, s bújtam Edan karjai közé. A hirtelen hangulatváltozástól már meg sem ijedtem, de Edan teste egy pillanatra merevvé vált, majd miután meglátta az arcomon, hogy semmi bajom megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
Egymás kezét fogva sétáltunk a régi Black házhoz, ami már Cullen-ház volt. Annyira izgultam, hogy Carlisle mit fog szólni a hírhez… Izgatottan gyűrögettem kedvesem inge ujját.

Jasper sietett elénk, mert már messziről érezhette, hogy milyen izgatott vagyok.
Mikor meglátott végigmért. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam.
Hármasban sétáltunk a házhoz.

- Hello!- üdvözöltem mindenkit, aki a nappaliba volt.

- Ellógtál? Ejnye!- csóválta a fejt Emmett vigyorogva.

- Nem!- ráncoltam össze a homlokom, majd eljátszottam a sértődöttet.

- Esther, ugye nem felejtetted el?- ölelt meg Carlisle, s szemeiben felfedeztem a gyermeki kíváncsiságot…

- Hát… Tudod eléggé piszkos volt és nem hiszem, hogy jól mutatott volna egy képen… - Carlisle megfagyva állt. – Persze, hogy készítettem képeket! Sőt… - húztam elő a papírt a farzsebemből, majd átnyújtottam Carlislenak.

Feszülten figyeltem Carlisle reakcióját, miután kinyitotta a lapot és elkezdte olvasni a szöveget. Semmilyen érzelmet nem tudtam az arcáról leolvasni…

- Ez… Csak álmodom?- kérdezte hitetlenkedve.

- A vámpírok nem tudnak aludni… - gyűrögettem Edan ingujját még tovább. Aztán valaki olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem meg akar fullasztani.

- Oh, bocsánat!- engedett el Carlisle. – Csak… ez… nem is hiszem…

- Semmi baj! Örülök, hogy örömet tudtam okozni… - pirultam el zavaromban.

- Örömet okozni… - röhögött fel Emmett, mire Rosalie egy célzott ütéssel tarkón csapta férjét. – Ezt most miért?- nézett értetlenül feleségére.

Carlisle nagyon örült, hogy az a ház, ahol felnőtt most újra a birtokában lehetett. Isis is örült, hogy férje örül.
Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de Edan vállának dőlve behunytam a szeme és aztán, már csak édes álmok.

Aztán az idő gyorsan eltelt, s a rokonok egyre idegesítőbbek lettek, a pocakom méretével egyenesen arányosan. Az utolsó hónapokban már ki sem akartam mozdulni a szobából, de Edan se hagyott békén.
A kilencedik hónapban Edan egyre többször nem aludt, de pár nap múlva annyira elfáradt, hogy mikor Én már aludtam Ő is elaludt.
Reggel olyan édesen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Írtam egy levelet, hogy hol találhat, majd felöltözve kiléptem a házból.