9. fejezet

9. Minden rendeződni látszik...

Nate rendkívül rendetlen volt. Elvárta, hogy Én rendet rakjak magam után, de Ő sose rakott rendet.

- Jonathan Uley!- lett elegem az örökös rendetlenségből.

- Mi a baj Esther?- kérdezte ártatlanul. Mikor felnéztem csak egy törülköző takarta el altestét. Zavaromba elpirultam.

Mindennapossá vált, hogy Nate úgy döntött nem vesz fel semmit, és úgy reggelizik. Én a legtöbbször még elvörösödtem, de már kezdtem megszokni.

- Nem arról volt szó, hogy rendet raksz magad után?- emeltem fel az egyik alsóját a földről.

- Bocsánat, Anyuci!- nézett kiskutyaszemekkel, majd magához ölelt és kivette a kezemből az alsóját. Én pedig adtam neki egy taslit az előbbi szemtelenségéért. – Ezt most miért kaptam?- kezdett el velem táncolni.

- A szemtelenségért. És azért, mert megint nem veszel komolyan. – toltam el magamtól.

Kimentem a szobájából, hogy fel tudjon öltözni. Közben elkezdtem készíteni az ebédet. Ma három éhes farkasra kell főznöm, köztük magamra is. Benji úgy döntött, hogy lesz a közvetítőnk. Persze Benji Lupet is hozza magával… El is felejtettem Lupet.

- Jonat… - fordultam meg, hogy szóljak Neki, de mikor megfordultam már előttem állt. – Nate, megtennéd, hogy letakarítod a kinti asztalt?

- Neked mindent. – puszilta meg az arcom és már viharzott is ki egy szivaccsal a kezében.

- A mindenbe a rendrakás vajon miért nem tartozik bele?- kérdeztem magamtól, de Nate meghallotta és felnevetett.

Készítettem vagy húsz rántott húst és utána még muffint is sütöttem. Miután Nate sikeresen megterített felmentem, hogy átöltözzek. Felvettem egy fehér, nyári ruhát, mivel ma a szokottnál melegebb volt. Mire leértem Lupe és Benji már az asztalnál ült. Nate jó házigazdához híven megkínálta Őket itallal.

- Sziasztok!- köszöntem Nekik, mire mindketten felálltak. Benji kicsit távolságtartó volt, de Lupe nagyon örült, hogy láthatott.

Nate segített kihozni a rántott húst, míg Én a krumplit hoztam.
Kivételesen együtt működött. Néha-néha Benji és Nate összenéztek. Valami rosszban sántikáltak.

- És milyen az Alfáddal együtt élni?- kérdezte Lupe. Natetől tudtam, hogy már mindenről tud.

- Hát, itthon inkább Én parancsolok, már ha mondhatok ilyet. Bár sokszor hiába jártatom a szám. – néztem Natere, mire Ő megforgatta a szemeit.

- Igazán? Azt hittem, hogy… Elvégre Te költöztél Hozzá. – látszott Lupen, hogy zavarban van.

- Igen, tudod Nate akarta, hogy ide költözzek, de nem szeretem, ha parancsolgatnak Nekem, mármint a magánéletemben, ha az itthon töltött perceket lehet annak mondani.

- Nem beszéljük ki az Alfát. – szólt rám játékosan Nate.

- Kibeszélni? Az Alfát? Én? Sohaaa! – mondtam ártatlanul.

- Hát, azt hiszem mi megyünk. – állt fel az asztaltól Benji és vele együtt Lupe.

Miután elmentek fáradtan dőltem el az asztalra. Bántott egy kicsit Benji viselkedése, nem értettem mi rosszat tettem.

- Benji aggaszt?- kérdezte Nate, miközben pakoltunk be.

- Honnan találtad ki?- tettem fel gúnyosan a kérdést. – Bocs, csak nem tudom mit tettem.

- Benji aggódik érted. Fél, hogyha megtudod… - hirtelen elhallgatott.

Rákaptam a tekintetem. Mit titkolnak el előlem? Biztosan velem kapcsolatos, mert akkor Benji nem aggódna értem. Akkor ezét kerülte velem a beszélgetéseket? Ha Edannel történt valami, akkor Én…

- Elszóltam magam. Sajnálom! De most már akkor elmondom. Edannek van egy barátnője.

A levegő a tüdőmbe szorult. Barátnője? De hiszen az nem lehet. Nem!
Hisztérikus zokogásban törtem ki.

- De a bevésődés… És Én szeretem… És… Miért?- kérdeztem mindent egyszerre.

Nate szorosan magához ölelt. Végleg összetörtem. Kétségbeesetten tapadt rá ajkam Nate ajkára. Az egyetlen támaszpontom…

A napok teltek. Kellett egy kis idő, míg feldolgoztam a történteket. Nate mindenben segített. Az együtt töltött idő és a barátságunk nagyon szoros lett. Nate előtt kezdett megszűnni a szégyenlősségem is.

Éppen a kádból szálltam ki és nyúltam a törülközőmért, amikor Nate pánikszerűen benyitott. Észre se vette, hogy ott vagyok, Én viszont ledermedtem. A kisszekrényből előkeresett egy sebtapaszt, majd felém fordult. Villámgyorsan elfordította a tekintetét.

- Bocsánat. Én nem akartam, csak… Megvágtam az ujjam. – mentegetőzött.

Még mindig le voltam fagyva és nem válaszoltam. Nate a kezembe adta a törülközőt, majd kiment a fürdőszobából.

Nate fürdetett, mikor Én képtelen voltam rá. Megtanult profin rántottát készíteni és minden reggel azt kaptam. Beszélt hozzám, hogy kezd unalmas lenni a rántotta és hiányzik az Én főztöm. A csókot nem említette meg, soha. Ezért hálás voltam neki, bár tudtam, hogy Ő nem bánta meg.

Aztán egyik reggel felálltam és lementem a konyhába. Készítettem szalonnás rántottát, majd egy tányérra kiszedtem. Előkerestem egy tálcát és rátettem a tányért. Gyorsan csináltam még egy bögre kávét és azt is ráhelyeztem a tálcára.

Hangtalanul osontam Nate szobája elé. Egy fél percig csak álltam az ajtó előtt, végül kopogás nélkül bementem a szobába.
Már voltam a szobájában, de ilyen rendetlenség még sosem volt. Mintha fejbe vertek volna rájöttem, hogy Natenek nagy szüksége van Rám.

Letettem a tálcát az éjjeliszekrényre, majd elkezdtem összeszedni a ruhákat a földről. Mikor már a nagyját összeszedtem fáradtan leültem az ágy szélére. Nate nagyon édesen aludt.

- Nem azt beszéltük meg, hogy kopogsz?- kérdezte csukott szemmel.

- Nem azt beszéltük meg, hogy rendet raksz magad után?- kérdeztem.

- Esther? Azt hittem csak hallucinálok, vagy képzelődöm.

- Nem olyan jó a Te képzelőerőd. – mosolyogtam Rá.

Végignéztem, ahogy megeszi a rántottát és megissza a kávéját. Úgy döntöttem, hogy véget vetek az örökös itthon ülésnek és kimegyek végre.

Mindenki olyan kedves volt. Megdicsérték a ruhám, vagy a hajamat nézték. Az egyik ház előtt egy szerelmes pár állt és csókolóztak, ám mintha a fiú nem élvezte volna annyira.

Elmentem mellettük, de akkor megéreztem az ismerős illatot és ezzel egyidőben belenéztem a csokoládébarna szempárba is. Gyorsítottam a tempómon és a partra mentem.

El nem tudtam képzelni, hogy Edan mit gondolhat most rólam. Lehet, hogy azt hiszi kémkedtem utána, pedig nem. A parton sétálgattam, voltak kint emberek a gyerekeikkel. Homokvárat építettek vagy kagylókat gyűjtöttek. Elképzeltem, hogy mi is milyen boldogok lennénk Edannel.

Tovább sétáltam, míg elértem egy olyan helyhez, ahol senki nem volt. A partmentén volt néhány nagyobb szikladarab, amikre fel lehetet mászni. Alattuk, mint egy rejtekhely megbújt egy mélyedés. Levettem a cipőm és úgy táncoltam a homokba. Finom puha, meleg volt a homok.

Közelebb mentem a vízhez és engedtem, hogy lábfejemet nedvessé tegye. Nem tudom meddig állhattam így, de egy torok köszörülés kiszakított az álomképből.
Hátrafordultam és Edannel találtam szemben magam. Kíváncsian fürkészte az arcom, amiről nem tudott mást leolvasni csak a félelmet.

Edan közelebb jött, szinte már éreztem leheletét a bőrömön. Nem nyúltam előre, hogy megérintsem, mert féltem, hogy védőpajzsát újból felhúzná.
Helyettem viszont Edan megérintette a karom.

Edannel nem voltam több tizennyolcnál. Persze a felelőség valahol ott volt az agyam egyik kis szegletében, de nem foglalkoztam vele.
Vágytam az érintésére, a bőre melegségére, illatára…

Edan lassan közelebb hajolt az arcomhoz, majd egy alig érezhető csókot nyomott ajkamra. Ezzel viszont nem tudott betelni. Jó érzés volt tudni, hogy a bevésődés azért még összeköt minket. Nélküle élni olyan volt számomra, mintha lelkem egyik felét elszippantották volna.

Edan óvatosan lefektetett a homokra, majd egy sokkal érzékibb csókot lehelt ajkamra felém hajolva.
Átkaroltam nyakát, hogy minél közelebb húzzam magamhoz. Érezni akartam olyan közel, amilyen közel csak lehetett. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ezt nem szabad…

8. fejezet

8. Visszatérés

Az idő gyorsan telik, de ezt csak akkor veszed észre, amikor már közeledsz a harminchoz… Úgy döntesz, hogy elutazol, mert szingliként éled az életed és ezt már teljesen természetesnek veszed. Aztán belenézel a tükörbe és egy teljesen egészséges huszonöt körüli lány tekint vissza Rád. Rá mosolyogsz, és Ő visszamosolyog Rád. Kell egy kis idő mire felfogod a maradék eszeddel, hogy az a lány Te vagy a tükörben és, akkor elsápadsz. Mert az nem lehet.

Nem azért nézel magadra undorodva, mert nem tetszik, hogy fiatal maradtál, hanem, mert belenyugodtál a Sors fura fintorába. Beletörődtél, hogy az élet medre ugyanúgy folyik tovább…

Azt hittem, hogy egy elvarázsolt tükörbe néztem bele. Azt hittem, hogy késői átváltozásom nem befolyásolja majd az életem, de így lett. Teljesen megváltoztam, mind külsőleg, mind belsőleg. Aki Rám néz, az meg sem ismer. Az a kedves mentős fiú is meglepődött.

Komolyabb lettem. Megfontoltabb.

És egy komoly döntést hoztam, mint annak idején La Push-ban. Visszamegyek és megnézem, hogy mik történtek az évek múlásával.

A repülőgépen biztosították, hogy a legjobb helyen utazhatok és nem lesz semmi baj. Pedig Én nem féltem, tudtam, hogy nem lehet semmi baj. Nem lehet, mert az, aki azt okozta többé nem létezik.

A tenger még mindig kékben pompázott. Nagyon szép volt a táj. A repülőtéren a szokásos rohangálók között mentem el a csomagjaimért. Már éppen elővettem a telefonomat, hogy hívjak egy taxit, de amikor felpillantottam, hogy megkeressem a kijáratot egy aranyszempárral találtam szembe magam. Pontosan engem nézett. Nem jött be a reptér területére, azt várta, hogy Én menjek ki.

Lassú léptekkel indultam el az ajtóig. Edward arcáról csak a meglepetést lehetett leolvasni, semmi mást. Megálltam előtte, Rám emelte a tekintetét.

-         Honnan tudtad, hogy jövök?- kérdeztem és végignéztem Rajta.  Valószínűleg nem nekem öltözött ki. Akkor meg mi az alakalom? Lehet, hogy Edan talált magának egy párt… A szívem gyorsabb tempóra kapcsolt.

-         Edan nem keresett mást magának. Isis megy férjhez, és onnan tudom, hogy jössz, hogy Alice látta.

-         De Alice nem látja az alakváltókat. – mondtam hitetlenkedve.

-         Szóval átváltoztál… Gratulálok, vagy nem tudom, mit akarsz, mit mondjak.

-         Semmi sem akarok. – mondtam ugyanolyan hangnemmel, mint amilyennel Ő is ,,megtisztelt” engem. 

Nem érdekeltek a szemrehányásai, tudtam jól, hogy bűnös vagyok. Miért hiszi minden vámpír azt, hogy Ő maga a tökély? Ők is csak egyszerű élőlények, akiket el lehet pusztítani. Könnyebben mint gondolnák.

-         Birkózz meg a lelkiismereteddel. – fogott meg a karomnál fogva Edward.

-         Mégis mit képzelsz? Hova viszel?- kérdeztem miközben beültetett az autójába.

-         Az esküvőre. Azt akarom, hogy mindenki lássa, hogy mi lett belőled. Nem vagy ugyanaz, aki voltál…

Edward gyorsan vezetett, így esélyem se volt kiugrani az autóból. Pedig megtettem volna, mert nem csak Én változtam meg…

Alice kitett magáért, mindenhol lampionok lógtak a fákról. Edward elvitt az erdőbe és megtiltotta, hogy a ház közelébe menjek. Csakhogy nekem tilthatta, mert egy félóra után közelebb lopództam. Az egyik fa mögül kikukucskáltam és néztem a szertartás utolsó mozzanatait. Az első hitvesi csókot egy csokoládébarna tekintet eltakarta. Pontosan engem nézett, hallottam, hogy valaki felszisszen, vélhetőleg Edward volt.  A következő pillanatban Edward a karomnál fogva húzott egyre hátrább.

-         Mit mondtam neked?- sziszegte. Egyáltalán nem tetszett ez a stílus.

-         Szabad országban élünk.

Miután elengedte a karom kicsit megdörzsöltem, mert megint elkezdett fájni.

-         Esther?- nagyon halk hang volt, én mégis felismertem. Már hogyne ismertem volna fel a szívemnek legkellemesebb dallamát? – Te mit keresel itt?

Hát, Esther gratulálok. Ezt megint jól megcsináltad.

-         Ne tegyünk tönkre a húgod nagynapját. – mondtam.

-         Ezzel egy véleményen vagyunk. – mondta csalódottan Edan. Edward fura elégedettséggel nézett a fiára.

Mi történt itt pár év alatt? Vagy tényleg Én változtam meg ennyire?  Még csak egy órája vagyok itt, és már megint el akarok tűnni. Lehet, hogy Frednek igaza volt. Mennyit nevettünk együtt, pedig Ő csak új volt. És a gyerekek… Aztán átváltoztam, de nem történt semmi…

Edanre néztem. Meleg csoki barna szemei fogva tartottak. Éreztem, hogy elönt a forróság. De ez akkor sem volt helyes… Visszajöttem megnézni, hogy Edan, hogy boldogul és közben…

Összeszorítottam a fogaim. Nem kellett volna eljönnöm, hiba volt. De az ember követ el hibákat.

Mire újra felnéztem már Carlisle is Edan mellett állt. Semmit sem változott, méz szőke haja tökéletesen állt, szmokingja rendezett volt… Vajon miattam hagyta ott az újdonsült feleségét? Vagy csak Edant és Edwardot kereste?

Én gyenge voltam. Nem tudtam magam távol tartani Edantől. Nem ezt érdemelte és Én mindent elszúrtam. Mindent. Egy esküvő kellős közepébe pofátlankottam be.

Itt nem látnak szívesen… Miért is hittem mást?

Lemondóan kezdtem el hátrálni. Egy könnycsepp végigcsordult az arcomon. Az ismerős reszketés végigjárta a testem és már farkas alakban futottam a hegy felé.

Menekülni már megtanultam, szembeszállni valakivel nem akartam. Főleg nem egy esküvő kellős közepén.

A hegytetőn éjszakázni nem volt a legkellemesebb. Hideg szél fújt és a föld kemény volt. Megszoktam, hogy ágyban alszok. Mancsaimmal letakartam a szemem és halkan nyüszítettem. Hiányzott Edan és Cullenék is.

Reggel nem akartam felkelni. Nem akartam innen elmenni. Egy sötétbarna farkas aludt mellettem. Már láttam valahol, nagyon ismerős volt.

Felálltam és közelebb mentem Hozzá. Megböktem az orrommal a pofáját. Lassan nyitotta ki a szemét, és akkor felismertem. Mintha nem aludt volna már jó régen.  Amint meglátott, mintha felvidult volna.

Elfogadtam Alfának, mert Ő igazán megérdemelte.

Jó újra látni!- hallottam meg a fejembe a hangját.

Honnan tudtad, hogy Én vagyok? Nem láttál még átváltozva. – kérdeztem.

Lélegzete elállító vagy. Még nem láttam Nálad szebb női farkast. Isabella is csodálatos, de Te még Rajta is túl teszel. Vakítóan fehér bundád van. – mondta Nate. Én még sose láttam magam farkasként, de Nate elmondása szerint nagyon szép lehetek.

Mond csak, Nate. Miért jöttél utánam?- kérdeztem. Nate felállt és orrával La Push felé bökött. – Nem hiszem, Nate. Nem látnak szívesen és a gyógyítással is leálltam.

Az igazat megvallva a házadat Cullenék bosszúból lerombolták. Nem úgy ismertem Őket, mint akiknek számít valamit is, hogy mit gondolnak Róluk, de Edant nagyon rosszul érintette, hogy itt hagytad. Megértem, sosem egyszerű elfogadni, ha a bevésődésed elhagy. Edward ,,meglepő” módón rögtön teljesítette a fia kérését. – mondta Nate, mire megint csak azt tudtam Neki mondani, hogy nem tudok itt maradni. – De lakhatsz Nálam. Nem bánnám, persze elfogadom, hogy valaki másnak vagy a bevésődése, de akkor nem kéne elköltöznöd. És a falka oszlopos tagja vagy, ezért nem engedhetlek el.

Ez nem úgy hangzik, mintha mondhatnék rá nemet. Fogadok, hogy ez valami Alfai parancs, csak megpróbálod elrejteni. – nyújtottam ki Rá a nyelvem. – Nate, én nem karok zavarni. És főleg nem belekotnyeleskedni a falkába, vagy az életedbe. Az a Te házad és, ha oda költöznék nagyon megutálnál.

Már korábban is elgondolkoztam azon, hogy kell otthonra valaki, aki tud főzni. Jelenleg a rántottánál többet nem tudok. Na, jó kávét tudok főzni és teát is. De nem mindig sikerül. Valamikor pocsék lesz az íze. – magyarázkodott. Ahogy hallgattam kezdtem rájönni, hogy tényleg szüksége van valakire, aki tud főzni. – Persze ott van Juliette, de Őt sem szeretném terhelni azzal, hogy minden nap főzzön Ránk. Mostanában többször kell magunknak elkészíteni az ebédet. Szóval? Mit mondasz? Ha kell megmondom Cullenéknek, hogy hagyjanak békén.

Ne! Cullenék a lehető legkevesebbet tudjanak Rólam. Bár, Edward elől semmit sem lehet eltitkolni, de nem szeretném, ha nagy felhajtás lenne körülöttem. Vannak feltételeim, a költözéssel kapcsolatban. – mondtam.

Hallgatlak!- mondta lelkesedve. Az elmúlt évek után már megszoktam, ha körbe ugrálnak, de nagyon zavart, még mindig.

Először is főzők Rád, ha elmondod, hogy mit akarsz enni és Én is megeszem azt. Mivel nem leszek a szolgád, ezért nekem is lehet szabad akaratom. Ha egy nap nem akarok főzni, akkor nem főzök, nem vagyok robot, aki éjjel-nappal dolgozik. A szobámba, már ha lesz nekem olyanom, csak úgy jöhetsz be, ha megkérdezel, vagy, ha bent vagyok, akkor miután kopogtál, és Én beengedtelek. Természetesen Én sem rontok be hozzád. – emlékeztem vissza, arra az éjszakára… - Alfai parancsaidat természetesen elfogadom és teljesítem, de otthon magánéletre is szükségem van. Így is szeretnéd, ha oda költöznéd?

Érthetőek a kéréseid. Természetesen nem nyitnék be hozzád, az nagyfokú illetlenség lenne részemről. Persze, hogy így is azt szeretném, hogy hozzám költözz.

Beleegyezően bólogattam. Mikor elindultunk csak akkor jutott eszembe, hogy a bőröndöm Edward autójában maradt és, hogy a ruhám, amiben jöttem már nincsen használható állapotban.

A ház előtt Nate megállt, majd elfutott az erdőbe és már emberré visszaváltozva jött vissza. Rám nézett és leolvashatta az arcomról a tehetetlenséget. Beszaladt a házba, kezében egy rövidnadrággal és egy férfiinggel tért vissza. Az ing piros volt és ezáltal nem látszott át, annyira.

Elfutottam Én is az erdőbe is visszaváltoztam emberré. Az ing nagy volt rám, így majdnem teljesen eltakarta a rövidnadrágot, ami egy ,,kicsit” nagy volt rám.

-         Bocsánat, de nem tartok itthon női ruhaneműket. – szabadkozott, de Én leintettem. Mégis miért lenne nála női ruha? Ha bevésődött volna, akkor biztosan nem töltötte volna velem az éjszakát a hegyen.

-         Egész csinos vagyok benne. – nevettem fel, mire Ő is elmosolyodott. A jobb karomat nézte. Szégyenlősen eldugtam a hátam mögé.

Nate rosszallóan nézett, aztán közelebb jött.

-         Mi történt Esmeraldával?- kérdeztem, elterelve a szót a kezemről.

-         Esmeralda boldogan éli tovább az életét Seattle-ben. Carlisle vett Neki egy házat.

-         Aha. Az szuper.

-         Menjünk be! Megmutatom a szobád, aztán visszaszerezzük a bőröndöd. – mosolygott Rám kedvesen.

Nem valami nagy a szoba, de otthonos. Minden van benne, ami kell. Szekrény, ágy, aszta, lámpák… Nate az ajtóból figyelt. Miután ráugrottam az ágyra, ezzel jelezve a tetszésemet Nate is leült az ágyra.

-         Mi történt a kezeddel? Van ott egy heg. – mondta és a jobb karomat óvatosan a kezébe vette.

-         Nem érdekes. A heg is azért látszik, mert még az átváltozásom előtt történt.

-         Hát, jó… Akkor most menjünk és szerezzük vissza a bőröndöd. Vagy inkább Én elmegyek érte.

Hálásan pillantottam Natere. Amíg Ő elment a cuccaimért, addig Én letusoltam. Jól esett az éjszakám után. A fürdőszobában találtam egy használatlan törülközőt, Nate gondolt rám.

Magam köré tekertem a törülközőt és úgy mentem ki a szobába. Megvártam, míg Nate visszajön, mert szerettem volna felvenni a saját holmimat.

-         Semmi közötök hozzá, hogy ki lakik nálam!- hallottam meg az ordibálást kintről, mire lesietem a nappaliba.

-         Nem hagyom, hogy Edannek fájdalmat okozzon. – rontott be az ajtón Edward.

Undorodva nézett végig rajtam. Nem érdekel mit hisz. Nate Edward háta mögött állt és bocsánatkérően nézett rám.

-         Carlisle és Isis nem mentek el nászútra. – mondta dühösen Edward.

-         És erről miért Én tehetek?- kérdeztem gúnyosan.

-         Mert attól félnek, hogy a Te kis barátod megint ránk támad, mint amikor eltűntél innen. – fenyegetően közel volt.

-         Nem kell félnetek. Paul soha többé nem jön se ide, se máshova. Szerinted Én idejöttem volna, ha még mindig üldöznének? Szerinted nekem nem fontos Edan? Szeretem Edward! És ezen te nem tudsz változtatni. – mondtam a végén már sírva.

Szükségem lett volna egy lelki támaszra, valakire, aki kiáll mellettem. Nate csak állt és végignézte a veszekedésünk. Nem vettem észre, hogy még egy ember csatlakozik a társasághoz.

Szemében csak megvetést és szánalmat láttam. Egy tizenhét éves, csokoládébarna szemű fiú. Csoki szemei elárulták, fájt neki. Fájt neki így látnia, a bevésődés még nagyon is élt, és már megduplázódva élt tovább.

Vártam, hogy történjen valami csoda, de az csak nem akart jönni. Edan ugyanolyan mozdulatlanul állt az apa mögött. Meg akartam érinteni, de mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna.  

Feladtam, felmentem a szobába és bezártam magam mögött az ajtót. Most mondhatnám azt, hogy nem ezt érdemeltem, de akkor magamat is becsapnám. Elveszítettem az egyetlen embert, akit szeretek, tiszta szívből és szerelemmel.

Azt még megértem, hogy Edward haragszik Rám, hiszen fájdalmat okoztam ezzel a fiának, de Edan… A reptéren a csoki barna szemek…

Paul vajon mit akarhatott itt? Lehet, hogy miatta nem jöttek utánam?

Álomba sírtam magam, egy olyan álomba, ahol minden boldog volt.

7. fejezet

7. Összetörve

Esmeralda bejött a házba. Ez egy nagy hiba volt. Neki lehet, hogy nem lát bele Edward a fejébe, viszont nekem esélyem se volt összeszedni a gondolataimat. Kezdett eluralkodni a fejetlenség.

Esmeralda elé álltam, hogy megvédjem a saját testemmel. Edward lendítette a kezét, de megállította a levegőben.

-         Apa!- Edan hangja csattant. Mintha nem is az apjához beszélt volna…

Edward zavarodottan nézett a fiára, de kezét még mindig a levegőben tartotta. Edan állta az apja nézését.

Nem is olyan rég Edan még egy fiatal fiúcska volt, most meg… Megnyúlt és mintha meg is izmosodott volna. Ettől féltem… Edant kerültem, mert nem akartam Neki fájdalmat okozni azzal, hogy elhagyom…

Olyan érzésem volt, mintha tudtam volna, hogy Carlisle mit érez. Egy elérhetetlen szerelem… De Carlislenak még lehetett esélye, mert Ő is örökké él, csakúgy, mint Isis. Nálam itt a bökennő. Nem hiszem, hogy jó társa tudnék lenni Edannek, mert nem adhatok meg Neki semmit…

-         Esther, elég egy depressziós a házba. – mondta Edward és letette maga mellé a kezét. Nem vettem észre, hogy Edan mikor vett fel támadóállást. Nem hittem, hogy képes lett volna rátámadni az apjára, de azért féltettem Edwardot és… Edant, mert Edward sokkal régebb óta él.

-         Sajnálom… Azt hiszem jobb, ha megyek. – mondtam és az ajtó felé fordultam.

Jól tudtam, hogy itt cserbenhagyni mindenkit a legfelelőtlenebb dolog, de nem bírtam tovább. Cullenék szó szerint megfertőztek, Vaniával nem is tudom mikor találkoztam utoljára…

Paul pedig nem jelentkezett idáig, lehet, hogy ezután se fog. Esmeralda meg jól meglesz Cullenékkel. Majd megtalálják a közös nevezőt és minden jól alakul… Edan, pedig talál egy helyes lányt, engem pedig elfelejt… örökre.

Edward fájdalmas arcát láttam utoljára, futásnak eredtem… Ha akartak volna utolértek volna. De Edan se jött utánam, ezzel bebizonyítva, hogy nem vagyunk egymásnak valók, hiába van a bevésődés…

Céltalanul bolyongtam. Gondolatok ezrei cikáztak a fejembe. Vajon Paul keres még? Esmeralda elmondja Nekik a titkát? Edan talál magának párt? Isis és Carlisle boldogok lesznek? És Vaniával vajon mi van?

A céltalanul bolyongás egyik jó oldala, hogy céltalanul bolyongunk. Több jó oldala nincs Neki, mert egyedül vagyunk és, ha valami történik velünk senki se segít. Ha rosszat teszünk akkor nem dorgálnak meg…

Eljöttem otthonról két okból. Egyrészt, mert menekülnöm kellett, másrészt reménykedtem abban, hogy itt majd segítenek Nekem. Egy élő szerencsétlenség vagyok, de legalább tettem valami jót is… Esmeralda biztosan ott van még és beszélgetnek.

A parton sétálgattam, még itt voltam, de már nem sokáig. Azt még nem döntöttem el, hogy hova megyek. Az eszem azt súgja menjek, a szívem viszont, hogy maradjak. Észre se vettem, hogy a könnyek már áztatják az arcom.

-         Hallottam a balhéról. – hallottam meg a hátam mögül Nate hangját.

-         Balhé?- kérdeztem, de nem fordultam felé, nem akartam, hogy meglássa sírjak.

-         Hogy a boszorkány ott volt Cullenéknél. Vagyis még mindig ott van. Azért ez furcsa. A boszorkány ment, te jössz. Mi történt?

-         Semmi. – töröltem meg – nem túl elegánsan – az arcom a pólóm ujjába. – Már rég el kellett volna mennem, de ez annyira fáj... – tettem a szívemre a kezem. – Nem tartozom ide. – fordultam Natetel szembe.

Nate-et régen láttam. Azóta csak izmosabb lett. Be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett, nem úgy, mint Edan, mert Ő… Ezt ki kell vernem a fejemből.

-         És mi lesz azzal a vérszopóval, aki üldöz?

-         Hát… Eddig nem keresett…

-         Én nem szeretném, hogy elmenj. Itt van a saját házad, a falka nagyon megkedvelt és nincs még egy ilyen jó orvosunk, persze Dr. Cullen más. De Te annyi szeretettel gondoztad a gyerekeket. Biztos van valami megoldás arra, hogy ne menj el. – kezdett kétségbe esni.

-         Sajnálom, Nate! De Én már döntöttem. Ha itt maradok akkor több életet teszek tönkre, mint ahányon segítenék. – újra eleredtek a könnyeim.

Nate meg akart ölelni, de Én finoman visszautasítottam. Megingottam volna, ha megölel. Így legalább azt érzem, hogy így jó lesz mindenkinek. Nate lemondóan hátrált. Megértettem… A sírás fojtogatott, de nem hagytam magam gyengének látszani újra. Felvettem a póker arcom.

-         Viszlát, Jonathan!- köszöntem el, majd elindultam a part mentén.

Nate nem jött utánam, Ő sem, Cullenék sem. Szép kis barátokra tettem szert. Lehet, hogy tényleg így lesz a legjobb. Nem számítok, és így sokkal könnyebb. Sokkal…

Már a reptéren jártam és a jó hír az volt, hogy Paul – ha még itt volt – nem szándékozott megölni.

Még utoljára végignéztem a környéket. A zöld táj… Egy csokoládébarna szempár az Én türkiz szemembe fúrta magát.

Szinte fel futottam a lépcsőn, hogy végre a repülőn tudhassam magam.

Életemben egyszer menekültem eddig… Akkor azért menekültem, mert valaki meg akart ölni, most azért, mert valaki szeret.

A repülőgép szerencsére elindult, de akkor a szívem mintha meghasadt volna. Bele se gondoltam, hogy mekkora fájdalmat okozok ezzel Edannek. Lehet, hogy hibás döntés volt, de most már megtörtént, változtatni ezen nem lehet.

A gépen alig voltak, ezen el is csodálkoztam. Általában szoktak lenni egy utasszállítón… Már olyan magasságba voltunk, hogy tovább nem emelkedtünk. Alattunk a tenger volt. Nagyon szép kék volt és a lágy hullámok a magasból nézve apró csillagoknak látszódtak. Olyan volt, mint éjszaka, amikor felnézünk az égboltra. Aztán kezdett előtűnni itt-ott zöld folt, ezzel jelezve, hogy nemsokára szárazföld felé érkezünk. Aztán szépen lassan kezdtek előtűnni barna foltok, majd kék vonalak.

Annyira el voltam foglalva a táj szemlélésével, hogy észre se vettem, valaki mögöttem állt. Csak amikor valaki negédesen a nevemet mondta, futott végi jeges rémület a testemen.

Hát itt van, itt rejtőzött. Lehet, hogy előre eltervezte ezt az utat, azért vannak ilyen kevesen.

Szembefordultam Vele és végignéztem Rajta. Semmit sem változott, de mit is várhatnék egy vámpírtól? Tökéletes volt... de nem nekem. A vérvörös szempár izgatottan mért végig.

-         Kár, hogy ilyen csúfos véget fogsz érni. – mondta, s majdnem el is hittem, hogy aggódik értem.

-         Előre eltervezted?

-         Igen, nagy segítségemre voltál Te és Esmeralda is. Szegény nő, azt se tudta, hogy mibe segít nekem. – nevetett fel ironikusan. – De Te segítettél a legtöbbet, meg az a kölyök. Tudtam, hogy nem bírnád ki egy gyerekkel. Nem vagy te pedofil… De azért sajnálom, hogy nem láthatod Edan halálát…

Szóval ilyen véget fogok érni. A saját hülyeségembe fogok meghalni. Gratulálok, ez is csak azt bizonyítja, hogy egy élő szerencsétlenség vagyok. Nemsokára halott.

Repülőgép szerencsétlenség, nem is kívánhattam volna jobbat. De azt a kevés embert sem sajnálja, akik itt vannak a repülőn? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?

A repülő hirtelen megállt, s Én majdnem hasra estem. Elkezdődött… De, ha Én meghalok, akkor biztosítani fogom, hogy Paul se jusson ki élve.

Észrevétlenül elővettem az öngyújtómat, amit biztonsági okokból hordtam magamnál. A repülőgép eszeveszettül kezdett el közeledni a földhöz. Bemondták, hogy elromlott a futómű és mindent megtesznek annak érdekében, hogy semmi baj ne legyen…

Mielőtt becsapódtunk volna eldobtam az öngyújtómat ügyelve, hogy beakadjon a kapcsolója és tovább égjen a láng. Hatalmas csattanással ütköztünk a földbe. Paul kabátja lángra kapott, aztán minden elsötétedett. Ösztönösen voltam guggoló helyzetbe.

A szemhéjamat nagyon nehéznek éreztem. A jobb kezem nagyon fájt, és a hátamon lévő heg is zsibbadt. Nagy erőfeszítésbe került megmozdulnom. Megpróbáltam a lehető legkevesebbszer levegőt venni, mert egy maroknyi hamu is bekerült a szervezetembe a levegővel együtt.

Összeszorított fogakkal kúsztam ki háton a roncs alól. Mikor a fejem már kint volt nem mentem tovább. A friss oxigén éppen elég volt.

Mentőautók szirénázása keltett fel az álomból. Ajtócsapkodások hangazavara nem engedte, hogy újra elaludjak.

-         Ide! Ide!- valaki kiabált a fülem mellett. Rá akartam szólni, hogy hagyja már abba, de nem tette.

-         Kisasszony! Kisasszony, hall engem?- nyitotta fel a szemhéjam egy férfi. Nem bírtam megszólalni, csak bólintottam egy aprót.  – Egy hordágyat! Most! Még él!

Valakik kihúzták a testem a roncs alól. Meg akartam Nekik köszönni, de a szemem újra lecsukódott.

Borzalmas volt arra kelni, hogy egy cső van az orromban. Irritált és ki akartam szedni, de az a kedves férfi, aki megtalált nem engedte.

-         Jobb lesz az még ott. – tette le a kezeimet a testem mellé. – Tudja, maga nagyon szerencsés. Az egyetlen túlélő.

Csak néztem. Nem tudtam megszólalni, egyfelől, mert még mindig éreztem a hamut, másrészről, meg a sírás fojtogatott. Ha most megszólalok, akkor Rám tör egy zokogó roham. Megöltem egy élőlényt, jó lehet, hogy élt, de létezett. Igaz a halálomat kívánta, de… Megölte több másik embert is…

-         Kisasszony, ne sírjon! Minden rendben lesz. Esetleg értesíthetünk valakit?

Nemet intettem a fejemmel. Nem kell nekem, hogy idecsődüljön a Cullen család és még Nate is, mert tuti, hogy nem maradna otthon.

Idegszanatórium…, az a hely ahová Én beköltözök pár napra, hónapra esetleg évre. Testileg gyógyultnak számítok viszont lelkileg… Nem tudtam magam túltenni azon, hogy megöltem ártatlan embereket.

Kaptam egy szép szobát. Biztosan jól fogom magam itt érezni.

Hanyatt feküdtem az ágyon és a plafont néztem. Vajon Edan mit csinálhat? Amerika olyan távol van… London, az új otthonom. 

6. fejezet

6. Múlt és jelen

Az nem lehetet, hiszen Ő… Képtelenség.

Félve sétáltam a kasszához, hogy kifizessem az árut. Körbenéztem, de másik kassza nem volt. Rossz érzésem támadt. Mintha bezártak volna egy szobába, ahonnan élve biztosan nem lehet kijutni. Hideg volt és a falak hideget árasztottak. A lámpa elkezdett pislákolni, majd végleg elaludt. Kintről halvány napfény szűrődött be, de ez nem volt elég. Ő, csak odasétált a kirakathoz és besötétített. Mintha egy szertartás közepébe csöppentem volna bele. Csak azt nem tudtam, hogy ki lesz az áldozat.

Céltudatosan jött felém. Éreztem a leheletét az arcomon, nem tudtam mit akarhat. Nem ismertem, még. Mert tudtam, hogyha most nem öl meg, akkor még találkozni fogunk.

Mikor Forksba költöztem mindenféle rémtörténetet hallottam, La Push-ról is. A La Push-iak félnek bemenni egy boltba, mert állításuk szerint egy boszorkány lakik ott, aki csak arra vár, hogy valakit feláldozhasson.

Én ebben nem hittem. Semmilyen rémtörténetben nem hittem, mert Én TUDTAM, hogy mik léteznek és mik nem. A vámpírokról természetesen tudtam, hiszen az a faj okozza a váltást – kivéve egyes esetekben -,  az alakváltó természetes volt, hiszen én magam is az vagyok, a vérfarkasokról is tudtam, vagyis a Hold Gyermekeiről. Boszorkányokról viszont csak mesét láttam.

Az előttem lévő személy viszont csöppet sem volt barátságos. Vajon, ha kimondanám a szerintem ráillő nevet megállna. Lehet, hogy megetette volna, de a hangom elmenekült és nem úgy tűnt, mintha vissza akarna jönni.

Halálfélelem… Talán ilyen helyzetben ez a legerősebb érzés, de most, mintha a hangommal együtt eltűnt volna. Messze, messze szökött, de küldött helyette mást. Önbizalmat, reménykedést. A félelem eltűnt, már csak a gerincemen végigfutó remegés jelezte, hogy itt járt.

A szeme olyan volt, mint az enyém. Türkiz. Egyedül a hajunk színe nem egyezett, viszont ugyanúgy omlott a vállunkra. Akár tükörbe is nézhettem volna, de ez nem Én voltam. Sokkal inkább hasonlított Esmre, de Rá sem teljesen. Mintha a kettőnk keverék lett volna.

Felemelte a kezét és valamire készült, de ütést már nem éreztem. Hűvös szellő kerekedett és hangos csörömpöléssel adta tudtomra, hogy támadóm ellenfélre talált.

Nem láttam semmit.

-         Hagyd békén!- morgott Rá Edward. Felismertem ezt a hangot. Megnyugtatott, de nem akartam, hogy miattam essen bántódása.

-         Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok. – sziszegte vissza a nő.

-         Nem tudom, hogy mit akarsz, de a LaPush-iakat hagyd békén!

-         De Ő, nem La Push-i. És mégis mit érdekel, hogy mit csinálok? Ő jött ide, a szíve súgta.

A szívem. Vajon, honnan fogom tudni, hogy kinek az életét kell egyengetnem? Egy ilyen veszélyes nővel, aligha tudnék mit kezdeni. Kettőt pislogok és elvarázsol, mert Ő egy boszorkány. Biztos voltam benne.

-         Edward, hagyd!- kértem.

-         Esther, ez a nő meg akart ölni. – hitetlenkedett.

-         Biztos van rá magyarázata. Tudom, hogy emlékeztet RÁ. De értsd meg, hogy ki kell derítenem, hogy ki Ő.

-         Nem hagylak Vele, egyedül.

-         Szerintem már elég nagylány, hogy tudjon magára vigyázni. – mondta a nő. – Jaj, még be sem mutatkoztam. Esmeralda Evenson vagyok.

A világ vagy kétszer megfordult, mert az, ami lehetetlen, na, az most teljesült. A szám is tátva maradt. Tudtam én, hogy apámnak van egy testvére, de azt is tudtam, hogy meghalt. Akkor most Ő nem lehet itt, és nem beszélhet hozzám. Az elmebaj határán álltam.

A nő az apámnak a testvére. Akkor csak nem akarhat megölni… Vagy fogalma sincs, hogy Én kivagyok és csak egy áldozatot lát magam előtt. Talán, ha sikerülne nekem is bemutatkoznom, akkor…

-         Ez nem gondolkozik. – szűrte a fogai közül Edward.

-         De, Edward… Csak, had próbáljak meg beszélni vele. – kértem.

-         De nem megyek ki. Itt maradok.

-         Jó. – mondtam lemondóan. – Esmeralda…

-         Hívj csak Esme-nek. – mondta Esmeralda, mire Edward morgott.

-         Esme, én nem tudom mit akarsz, csak amennyit Edward elmondott. Megvallom őszintén nem igazán tetszik a ,,megoldás”. Nem tudom, hogy mit tettem.

-         Senki se jön ide. Azt mondják, hogy félnek Tőlem, így beletanultam a szerepbe. – nevetett Esme. – Nem akartalak bántani, tetszel nekem. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól kijönnénk egymással. Edward bizonyára félreértett valamit.

-         Úgy nehéz, ha nem hallom a gondolatait. – dünnyögte maga elé Edward.

-         Edward már csak ilyen. Mindent túlreagál. Esther vagyok. – nyújtottam kezet.

Esme kezet rázott velem. Mintha megcsapott volna az áram, de ezt nem csak Én éreztem. Esme hátrahőkölt és ÚGY nézett Rám. Hideg fuvallat vonult végig az üzleten.

-         Azt hiszem, jobb, ha mentek. A festék a ház ajándéka. – sürgetett Esme.

Edwardot nem kellett kétszer kérni, ment haza. Megvártam, míg ráfordult a bekötőútra, ami a házhoz vezetett. Én viszont egy másik úton – ami Nate házához vezetett – mentem tovább.

Igazából nem Nate-hez mentem, hanem visszafordultam és az üzlet felé vettem az irányt. Esme látta, hogy megyek, de nem akart beengedni. Dörömböltem az ajtón, míg fel nem adta.

-         Mit akarsz?- kérdezte.

-         Tudom, hogy tudod. Beszélnünk kell. – mondtam és benyomtam az ajtón.

Villanyt nem kapcsoltam, mert Edward még képes lett volna visszajönni értem. Becsuktam az ajtót. Esme hellyel kínált.

-         Szóval, Esme. Mi is ez az egész?

-         Visszatérhettem. Sose haltam meg, de most új emlékeim lettek, amik nem is az enyémek. Bizonyára megismerkedtél már a Cullen családdal. Esme-t nem ismerhetted, mert meghalt mielőtt Te idejöttél volna. Szabad megtudnom, hogy Te ki vagy?

-         Esther Evenson. És rendkívül érdekes, hogy mennyire hasonlítasz Rám. Csak a hajunk színe. De Te mégse vagy Én. Inkább Esme-re hasonlítasz.

-         Segítenél nekem?

-         Persze.

-         Sosem voltak barátaim. Mindig elkönyveltek ,,furcsának”. Itt viszont nem én vagyok az egyetlen ,,furcsa”. Igaz, hogy Én más vagyok…

-         Szeretnél barátokat szerezni? Ezen könnyen lehet segíteni. Cullenék megkedvelnek, Edwarddal meg nem kell foglalkozni. – mosolyodtam el.

Persze mondhattam Én ezt Neki, akiben Esme lelke tovább él. Mindenre emlékszik, és nem lehet Neki könnyű, a saját fia támadt Rá. De, hogy jöttem Én ehhez az egészhez? Mindennél jobban szerettem volna egy normális életet, de ez nekem nem adatott meg. Helyette menekülhetek egy őrült vámpír elől és még csak átváltozni, se tudok. Meg kell barátkoztatnom a Cullen családot Esmeraldával…

Sietnem kellett ,,haza” mielőtt Edwardnak feltűnt volna, hogy  nem Nate-nél vagyok. A gondolataimat is rendszereznem kellett.

Amint átléptem a küszöböt három szempár meredt rám. Kettőre számítottam.

-         Hello! – mosolyogtam kínomban.

-         Hol voltál? Mielőtt azt mondod, hogy Nate-nél…

-         Ez nem jött össze. – mondta Nate, a harmadik, akire nem számítottam.

Teljesen az ajtónak nyomtak. Ha megpróbáltam volna megmozdulni, akkor valamelyik férfikéz visszanyomott volna. Nem tudtam, hogy mit terveznek a vallatásom során.

-         Te teljesen megbolondultál?- tette fel a kérdést Edward.

-         Ez egy jó kérdés. Te teljesen be vagy zárkózva és félsz az ismeretlentől?

-         Nem! Csak nem barátkozok veszélyes emberekkel.

-         Nem veszélyes. Miért van az, hogy mindenki hisz a pletykákban? És egyáltalán mi rossz van abban, ha valaki nem vámpír, vagy alakváltó, hanem mondjuk… boszorkány? Komolyan, fiúk!

-         Nem éppen épeszű ötlet barátkozni Vele. – mondta Nate és Carlisle egyszerre.

-         Nem tilthatjátok meg, hogy találkozzak vele.

-         Ó, dehogyisnem. – mondta Nate.

-         Nate, nem fogtok eltiltani a nagynénémtől. – boxoltam bele a vállába, de csak az Én kezem bánta. – Ez is mind miattad van. – fojtottam el egy hangos káromkodást.

Úgy éreztem, hogy eltört a kezem. Mi az istenért kell ilyen keménynek lennie Nate-nek? Ez nem normális, miért kell kővé válniuk az alakváltóknak?

-         Megnézhetem?- kérdezte Carlisle.

Nagyon dühösen nézhettem Rá, mert nem firtatta a kérdést. Azt hittem bepisilek a fájdalomtól. Edward volt az, aki megfogott. Rá morogtam, hogy engedjen el, de Ő nem tette.

-         Nyugodj le! Carlisle csak meg akarja nézni a kezed.

-         Nem kell. Semmi baja. – vettem oda félvállról.

Nem tudom, hogy Carlisle mikor tűnt el, de kezében egy fecskendővel tért vissza. Orvos voltam és tudtam mire készül. Le akar szedálni. Nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy úgyis erősebbek nálam.

Belenyugodtam a sorsomba. Érzéstelenítőt nem kaptam, de nem is kértem. Felfogtam úgy, hogy ez a büntetés. Carlisle rendelője egész otthonos volt, itt éreztem jól magam, ebben a környezetben.

-         Nem akartalak megbántani. Én csak…

-         Megértem… Nem szereted, ha parancsolgatnak Neked. – mosolyodott el halványan.

-         Carlisle, olyan vagy Nekem, mint az apám. – szorítottam meg az ép kezemmel a kezét, amennyire tudtam. – Elviselem, ha parancsolgatnak Nekem, de ha igazam van, akkor… általában ez történik.

-         Nem haragszom Rád, de az a nő veszélyes…

-         Engedd meg, hogy bemutatkozhasson. A nagynéném és másmilyen, mint amilyennek mondják.

-         Na, jó legyen. De a testi épségéért nem vállalok felelősséget. – fejezte be a kezem rögzítőkötését.

-         Köszönöm!- pusziltam arcon.

Ha Carlisle nem bólintott volna rá, akkor most nagyon nagy felfordulás kerekedett volna.

Hangos csörömpölés rázta meg a házat…