A túlélő - 14. fejezet (ajándék)

14. Halál

Úgy éreztem, hogy valahol vihar készülődik – a fejem majd’ szétrobbant egész nap. Azt hittem, hogy az álmok megint elkerülnek majd – tévedtem.

Amint lehunytam a szemem láttam magam előtt a fákat…

Végignézni a családomon, tudva, hogy valami veszélyesre készülünk – valami olyanra, ami akár rosszul is elsülhet… Magamra kellett erőltetnem a nyugalmat – Edward elől nem tudtam elrejteni semmit, de azért megpróbáltam megnyugtatni.

Magamhoz akartam ölelni Carlislet, s csókolni, hogy tudja: nem lesz semmi bajunk, mindenki épségben hazautazik. Ha feleannyira hittem volna magamban…

Szorosan Carlisle mellett mentem – leszegett fejjel, nem akartam arra gondolni, hogy mire készülünk. A városban kezdett egy kicsit feszülté válni a hangulat – ez csak erősödött, amikor két vámpír jött elénk. Carlisle már ismerte Őket.

- Demetri, Felix! – biccentett egyet-egyet, majd elindult a két vámpírférfi után.

A hosszú folyósón végighaladva Edyre gondoltam – arra amikor a babajkak mohón kaptak a cumi után, majd nyammogva magába szívta az ételt.

A trónterem hatalmas volt, s a falakat régi olasz írások díszítették. Carlislera pillantottam, aki körülnézve végigmérte az összes vámpírt – láttam, hogy felismer közülük néhányat.

- Üdvözöllek, barátom! – kezdte Aro, de nem állt fel a trónjáról. - Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat – akaratlanul is feltűnt a fenyegetés a hangjában.

- Aro! – Carlisle aprót hajtott a fején. – Természetesen, én is örülök a viszontlátásnak, de valójában, én kértem penitenciát, nem te hívtál meg – javította ki férjem Arót.

- Persze, persze, de mit is számít ez. A lényeg, hogy itt vagy. Vagyis… vagytok. Bemutatnád, kérlek, a barátaidat? – Mutatott körbe, majd felállt és közelebb sétált hozzánk.

Carlisle alig láthatóan megremegett – tudta, hogyha Aro megérintené, akkor mindennek vége lenne… Russel halkan morogni kezdett, s Aro inkább megállt.

- Nem a barátaim. A családom – korrigálta újból Carlisle Arót. – Ő itt Esme, a feleségem. Rosalie, a lányom és Russel, a családunk új tagja – ferdítette el az igazságot egy kicsit. – De gondolom, hallomásból mindannyiukat ismered már – utalt Carlisle a kémkedésekre, de Aro nem vette fel a kesztyűt. – Mint láthatod, Russelt átváltoztattuk, minden rendben van. A családja úgy tudja, megszökött otthonról. Kaptak búcsúlevelet, és Russel elég nehéz természetű tinédzser volt ahhoz, hogy hihető is legyen a történet. Nem szegtünk szabályokat.

- Igen, igen, nagyon elégedett vagyok – hümmögött Aro. – De nem teljesen. Elég aggasztó híreket kaptam felőletek.

- Aggasztó híreket, nocsak? – Carlisle hangja a kívülállók számára szórakozottnak tűnhetett, de mi jól tudtuk, hogy legalább annyira feszült, mint mi voltunk.

- Igen, barátom, úgy bizony. Éppen ezekről a hírekről beszélgettünk a többiekkel, de úgy gondoltam, az lenne igazságos, ha titeket is meghallgatnánk…

- Hallhatnám, hogy milyen hírekről van szó? – érdeklődött Carlisle.

- Természetesen. Először is, hogy farkasokkal barátkoztok… – kezdte Aro a felsorolást. – Mi okotok lehet egy másik, természetfeletti, erős fajjal összefogni? – utalt az árulás gondolatára, de nem merte még kimondani. Valószínűleg, hatásosabbnak gondolta a kis színjátékát, ha szép apránként csepegteti a többieknek a hazugságait, mintha egyszerre zúdítja a nyakukba bizonyíték nélkül.

- Vádolsz minket valamivel, Aro? – érdeklődött Carlisle.

- Egyelőre nem, barátom. Csak szeretnénk mind tisztán látni.

Válaszolnál a kérdésemre?

 - Egyszerűen csak békét kötöttünk velük. Hagyják, hogy a területükön éljünk, amíg nem bántunk senkit. Ennyi.

- Ennyi lenne? – A vámpír hangja jókedvűnek hangzott. – Akkor lenne pár kérdésem… Miért pont ott telepedtetek le, mikor olyan helyen is megtehettétek volna, ahol nincsenek farkasok?

- Mikor először Forks mellé költöztünk, fogalmunk sem volt róla, hogy farkasok élnek ott. És mire rádöbbentünk, már megszerettük a helyet.

- És másodszorra meg harmadszorra? Miért mentetek vissza oda újra és újra? – követelte a választ a szőke hajú vámpír, aki Caius lehetett.

- Jogos a kérdés. Ha tudtátok, ellenség él azon a területen, miért nem választottatok más várost? – ismét Aro vette át a szót.

- Mit éreznél, ha el kéne hagynod Volterrát? Nem akarnál visszatérni az otthonodba, amikor csak lehetőséged van rá? Persze, lehet, hogy te nem is érted, mit jelent az otthon szó. – Carlisle hangja egyáltalán nem tűnt lenézőnek, inkább tényként könyvelte el, hogy Arónak nincsenek erről tapasztalatai. – Inkább valahogy másképp kéne elmagyaráznom... Hol találnál még egy ilyen jó rejtekhelyet az emberek elől? Vagy ilyen hatalmas, díszes tróntermet? A praktikus és szép része biztosan hiányozna, nem igaz? – fogta meg egy másik oldalát a dolognak.

- Szóval, kötődtök a helyhez, ezért szövetséget kötöttetek a farkasokkal, hogy időnként eltölthessetek ott némi időt – foglalta össze a lényeget Aro. – Akkor már csak azt nem értem, hogy puszta szövetségből miért vett feleségül a fiad egy farkast? Csak nem volt benne az egyezségben az is, hogy el is kell hálnia valakinek? – vált kissé gúnyossá a hangja.

- Szerelem. Ez volt az ok, amiért Edward, a fiam nőül vette Isabellát, az egyik farkast. Egyszerű és prózai, mégis csodálatos ok, nem gondolod? – érdeklődött Carlisle. Ha nem tudtam volna, hogy életek múlnak ezen a beszélgetésen, egyszerű, teázás melletti, baráti csevelynek hittem volna.

- Szerelem, ez tényleg csodás! – Aro összecsapta a tenyerét, mindenki összerezzent. – És milyen romantikus… Mint egy Rómeó és Júlia történet, ahol a két ellenséges család egy-egy tagja egymásba szeret. Halálosan… – Az utolsó szótól végigfutott a hideg a gerincem mentén. Annyira kétértelműen hangzott, mintha csak fenyegetésnek szánták volna beszélgetés-köpenybe rejtve.

- Van esetleg még valami, amire magyarázatot szeretnél?

- Csak még egy apróság… – Aro hangja vontatottá vált. – Mi vett rá arra, hogy egy új faj létrehozásával kísérletezz?

A teremben mindenki felhördült – valószínűleg nem beszéltek nekik Isiről és Edanről.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Aro! – lett feszültebb Carlisle, a gondolat, hogy az unokáiról ilyen tárgyasított hangon beszélnek, bántotta, ahogy engem is.

- Szerintem, nagyon is tudod! – Caius stílusa teljesen más volt, mint a társáé, a méreggel átitatott szavak a szájából most már igazi vádként hangzottak el. – Új fajt hoztatok létre, te és a családod. Farkas és vámpír keverékeket. Egy fiút és egy lányt, akik ki tudja, milyen erővel rendelkeznek, mennyire tudják szabályozni magukat, mi lesz belőlük az idő múlásával, és mekkora veszélyt és fenyegetést jelentenek mindannyiunkra nézve!

- Az unokáimat, Isist és Edant Isten, a Természet, egy Felsőbb Erő – vagy nevezzük bárhogyan – alkotta. Edward és Isabella szerelmének a gyümölcsei, mesterséges rásegítés nélkül születtek erre a világra. Az egyetlen, amivel vádolhatsz minket, hogy nem öltünk meg két csecsemőt – közölte fojtott hangon Carlisle.

- Lehet… De tudja ezt valaki bizonyítani? – vádolta hazugsággal Carlisle-t Aro, miután pár perce még a barátjaként szólította meg. Nem értettem, hogy Carlisle, hogy bírta ki – Isis és Edan maguk voltak az angyalok…

- Az unokáim nem veszélyesek egyáltalán! Uralják a szomjúságukat és eszükben sincs sem embernek, sem más lénynek ártani.

- Hogy lehetnénk biztosak abban, hogy ez később sem fog változni? Még sosem léteztek ilyen lények ezen a világon, nincs előttünk példa. Vagy talán, ki mered jelenteni teljes bizonyossággal, hogy az idő múlásával nem őrülhetnek bele a vérszomjuk elfojtásába, és nem kezdhetnek el tombolni? Meg mersz esküdni rá, hogy nem lesznek fizikailag sokkal erősebbek, mint mi, és ha az őrület eluralkodna rajtuk, meg tudjuk majd állítani őket? – sorolta a kérdéseket Aro.

- Azt sem tudhatod előre, hogy nem születik-e erre a világra egy egyszerű ember, aki egy szép napon feltalál majd valamit, amivel kiirthat minket. Mégsem gondolod úgy, hogy le kell mészárolni az egész emberiséget, hátha később majd a végünket okozza valamelyikük.

- Valamiért úgy érzem, nagyobb az esély arra, hogy egy új, erős faj kerekedik fölénk, mint hogy egy ember – ejtette ki gúnnyal a szót Caius. – rájön, milyen módon öljön meg minket.

- Alábecsülöd az embereket, Caius, mint mindig. – Carlisle tisztelete az emberek iránt tagadhatatlan volt és ez a vámpírokkal sem volt másként.

- Lehet, hogy így van – szólalt meg ismét Aro. – De véleményem szerint, mind inkább egy valós, már létező veszélytől tartunk, mint egy lehetséges, de cseppet sem valószínű jövőképtől. Éppen ezért tennünk kell valamit mindenképpen. Ebben azt hiszem, mind egyetértünk.

Tenni? Mire gondolsz? – kérdezte Carlisle, bár mindannyian tudtuk, hogy mit jelent. A kezeim ökölbe szorultak, legszívesebben letéptem volna a fejét.

- Megelőzésképpen végeznünk kell a fenyegetés forrásaival – mondta ki Aro az unokáinkra a halálos ítéletet.

- Vagyis azt várod tőlem, hogy öljem meg az unokáimat? – Carlisle hangja megremegett a mondat végén.

Hátrapillantottam, s láttam, hogy Russel Giannára néz – a nő mindenre emlékezett. Elkezdődött tehát teljesen… Mostmár csak a szerencsékben bízhatunk, hogy a Jasper által vezetett csapat könnyedén átjut az őrökön…

- Ez is egy lehetséges megoldás. Vagy át is adhatjátok őket nekünk, hogy mi felügyelhessük a növekedésüket, és ha úgy látjuk, gond van, magunk végezhessünk velük – felelte könnyedén Aro.

- Azt hiszem, egyik sem elfogadható lehetőség számunkra – felelte Carlisle, aztán sokáig csend volt, amit nem tudtam mire vélni.

- Tudtam, hogy nem bízhatok bennetek! – Aro dühösen felcsattanó hangjára összerezzentem. – Most kaptam a hírt, hogy megtámadtak minket. A családod tagjai és néhány korcs. Látjátok, hogy nem tévedtem? – kérdezte a tömegtől.

Carlisle próbálta meggyőzni Arót, de az nem hallgatott rá. Elküldött néhány őrt, de látszólag a legerősebbeket maga mellett tartotta.

- Alec, talán jobb lenne utánanézni a látogatóinknak! – Aro szavai hideg fuvallatként söpörtek végig közöttünk, Carlisle elmondásaiból Alec-nek veszélyes képessége van.

Carlisle ígérte Arónak, hogy leállítja a többieket, azt is mondta, hogy tudja nincs semmi esélyünk.

- Nem bízom benned, Carlisle! Alec, Jane! Nézzétek meg, mi folyik kint! – parancsolta Aro.

Amint az ajtót betörte Jasper Carlisle, Rosalie, Russle és Én körbeálltuk Giannát, aki nagyon koncentrált.

- Elfogni őket! – kiáltotta dühösen, mire a mozogni tudó testőrök nagy része támadásba lendült. Egyikük Jasper és Alec közé ugrott eltérítve a támadást, de fogalmam sem volt, mi lett a harc végkimenetele…

Próbáltam mindenkit szemmel tartani. Túl nagy volt a felfordulás, és minden másodpercek alatt történt. Az erőviszonyok a Volturinak kedveznek, bár a testőrségnek csak a háromnegyede vette fel a harcot. Aro úgy gondolhatta, hogy így is biztos a győzelem, és a maradék Volturi harcossal inkább magát, a társait és a feleségeiket védte.

Falat képeztetett maguk előtt a saját embereiből, nehogy valaki a közelükbe juthasson. Ez a fajta elvakult önfeláldozás egyszerre volt ijesztő és bátor. A szemtanúnak hozott vámpírok közül volt, aki sietve távozott, míg mások a fal mellé húzódva csak figyelték a történéseket, de olyanok is akadtak, akik beszálltak a harcba a Volturi oldalán.

Jonathan rávetette magát egy megmerevedett vámpírra, akinek fogalmam sem volt a kilétéről. A fogai belemartak a márványnyakba, aztán hirtelen a márványkar előrelendült, s eltalálta az oldalát. A rá támadó vámpír felé kapott, akinek bár nem volt képessége, elég erősnek tűnt.

Feszülten figyeltem, hogyha kell tudjak segíteni, de Nate végül diadalmasan elhajította a vámpírfejet.

A mozdulat, amellyel Jasper letépte Alec fejét, mindannyiunkból megkönnyebbült sóhajt csalt elő, de amint Nate felé pillantottam minden megkönnyebbülésem tova szállt,  hangos nyüszítés hagyta el a száját, amikor letépte Jane fejét, de közben ő is padlóra került. Annyira családomnak éreztem a farkasokat is, hogy nem bírtam volna elviselni, hogy valami bajuk essen.

Carlisle Jonathan mellé térdelt, s elkezdte megvizsgálni. Aztán magához hívott, s elmagyarázta, hogy nekem ki kell vinnem Nate-et – tudtam, hogy ezzel is csak meg akar védeni, de engedelmeskedtem neki.

Karomba vettem Nate testét olyan gyengéden, amennyire csak tudtam, s elindultam kifelé.

- Ha most megadjátok magatokat, még megbocsátok nektek. – Aro magabiztosnak hangzott, de amit mondott, az biztosított róla, hogy a korábbi fölényessége már elszállt a trónterme közepén égő máglya füstjével együtt. Az erős képességgel bíró emberei mind halottak voltak, és bár a létszámfölény még mindig nekik kedvezett, tisztában volt vele, hogy ez semmit sem jelent.

- Inkább fordítva, Aro. Add meg te magad, és békében távozhatsz. Igaz, hogy a hatalmad nélkül, de legalább épségben. – Carlisle jól csinálja. A válasza még jobban elbizonytalanította Arót.

- Ez igazán mókás… - az ideglelő nevetésre visszafordultam. – Tudod, hogy többségben vagyunk.

- Néha az erőt legyőzi az ész. – Láttam magam előtt Carlisle bölcs, nyugodt mosolyát.

- Lehet. Lehet, hogy győznétek. – Aro helyeslésére mind meglepetten néztünk össze, nem tudtuk, hogy mire készül. – De mi lesz később? Mi lesz, ha a társadalmunk megtudja, megszegtetek minden létező szabályt kockáztatva a világunk sorsát? Mind tudjuk, hogy szükség van a Volturi irányítására és védelmére.

- Elismerem, szükség van irányításra és védelemre. De nem egy olyan vezetőtől, aki ezt terrorral és átveréssel viszi véghez, hogy megtartsa és növelje a hatalmát.

- Te beszélsz terrorról, aki a barátomnak nevezte magát, aztán betört az otthonomba és megölte a legjobb embereimet? Carlisle, ez elég képmutató vád, nem gondolod? – Aro a „támadás a legjobb védekezés” elvet követte, hogy meggyőzze a jelenlévőket az igazáról, és egyelőre úgy tűnt, hogy egész jól csinálja. Kívülállóként én is hittem volna neki, hiszen mi voltunk azok, akik látszólag elsőként támadtak. Arról másoknak fogalmuk sem lehetett, hogy ha nem tesszük, az számunkra egyenlő a biztos halállal. – Én mindent azért teszek, hogy védjem a fajtánkat. Szükség van törvényekre és arra is, hogy kemény kézzel tartassuk be őket, különben kitör a káosz és mind elveszünk.

- És aki nem szegi meg őket? – érdeklődött Carlisle. Aro egy másodpercig sem fontolgatta a válaszát, azonnal rávágta, amit a jelenlévők hallani akartak.

- Azzal természetesen a Volturinak semmi dolga.

- Szóval nem öltél olyat közülünk, aki betartotta a szabályokat, igaz?

- Én és Marcus minden kivégzésnél jelen voltunk, ahogyan jó pár szemtanú is. Bizonyíthatjuk, hogy a vádjaid hamisak – szólt bele a vitába most először Caius. A hangja dühös és ideges volt, érezni lehetett rajta, hogy legszívesebben azonnal darabokra tépne mindannyiunkat. – De te… Mivel magyarázod ezt az összeesküvést, ha nem azzal, hogy nem csak a vérre, hanem a hatalomra is szomjazol? – kérdezte éles hangon.

- Nekem nem kell a hatalmatok, csak békében szeretnék élni a családommal. Ezt viszont nem tehetem, amíg Aro azon ügyködik, hogy végezzen velünk. Mert ő mindenkit félreállít, aki az útjában áll. Akár a saját húgát is, nem igaz, Aro?

- Hogy mit mondtál? – Most először szólalt meg Marcus is.

- Nemrégiben megtudtunk egy titkot, amelyet már hosszú évszázadok óta rejteget a társad. Sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemedet… – Carlisle hangja tényleg együttérzőnek tűnt.

Carlisle, gondold meg, mivel vádaskodsz… – fenyegetőzött Aro, de hiába.

- Te és a feleséged, Didyme, el akartátok hagyni a Volturit, de Arónak szüksége volt rád. Tudta, hogy csak egy módon tarthat maga mellett. Ha végez a testvérével. Ő ölte meg a társadat. – A lélegzetem elakadt a hallottaktól. Aro tényleg odáig ment volna a hatalomért, hogy meggyilkolja a saját vérét? Ez sokkolóbb volt, mint amire számítottam, bár fogalmam sem volt róla, hogyan akarja Carlisle ezt bebizonyítani.

- Ugyan, Marcus, testvérem, ne is foglalkozz vele. Próbál viszályt szítani, és össze-vissza beszél – nevetett fel Aro. – De ez nálunk nem fog működni. Marcus pontosan tudja, hogy mennyire szerettem a testvéremet. – Ez igaz volt. Bárki más fülébe bele lehetett volna ültetni a kétely apró bogarát, de Marcusról Alice azt mesélte, hogy érzékeli az emberek közötti kapcsolatokat. Ha Aro nem szerette volna a testvérét, arról biztosan tudott volna.

- Igen, ez így van. De a hatalmat még nála is jobban szeretted. – Vladimir is megszólalt, s kezdett egyre feszültebbé válni a helyet. - A te dolgod, hogy eldöntsd, hiszel-e nekünk, én megtettem a dolgomat, elmondtam az igazat – nézett Marcusra.

- Nevetséges, hogy egyáltalán úgy gondoltátok, érdemes ezzel próbálkoznotok – szólalt meg Aro. – Egyetlen dolog volt igaz a történetetekből, hogy szánalmasak vagytok. Még mindig. Marcus sosem hinne el egy ilyen képtelen és arcátlan hazugságot, nem igaz, testvérem? – A kérdés válasz nélkül maradt. – Marcus… Csak nem hiszel ezeknek? – emelkedett meg hitetlenkedve Aro hangszíne.

- Tudom, hogy szeretted Didymét. – Mikor Marcus végre megszólalt, a hangja halk volt.

- Persze, testvérem, persze, hogy szerettem. Ő volt az egyetlen húgom – helyeselt nyugodtabb hangon Aro.

- Azt is tudom, hogy szereted a hatalmat.

- Mire akarsz kilyukadni, Marcus?

- Hogy nem tudom, melyiket szeretted jobban. – Ahogy Marcust hallgattam, rádöbbentem valamire. Arót elvakította a hatalomvágy, Caiusban pedig valamiféle folyton fortyogó haragot éreztem. Marcus velük szemben maga volt a bölcs csendesség.

- Marcus… – nyögött fel Aro hitetlenkedve. – Az nem lehet, hogy hiszel nekik. Ugye, nem?

- Nem tudom. Egy részem nem akarja elhinni, hogy képes voltál elvenni tőlem a nőt, aki a létezésem középpontja volt. Egy másik részem viszont… képtelen lenne melletted maradni ebben a bizonytalan tudatban. Sosem fog kiderülni az igazság, nem igaz? – Marcus hangjába olyan mély fájdalom vegyült, hogy összeszorult a torkom. – Hogy állhatnék melletted úgy, hogy közben az jár a fejemben, vajon tényleg megtetted-e… Vajon, képes voltál-e végignézni, ahogy Didyme könyörög neked az életéért vagy el tudtad-e venni orvul úgy az életét másodszorra is, hogy ő semmit sem sejtett?

- Esküszöm, hogy… – kezdett volna bele Aro a hamis eskübe.

- Ne! Nem harcolok ellened, de nem harcolok melletted sem – jelentette ki Marcus.

- Ennyi volt, Aro. Lásd be, és spóroljuk meg az embereid életét, kérlek. – Carlisle hangja csak egy kissé feszült volt.

- Talán, mégsem… – Aro ismét vidámnak hangzott. – Felix, hozd be az újdonsült vendégünket! Ha jól tudom, ő a másik lányod, Alice. Nos… Alice… Nézzük, hogy mennyire szeret téged a családod…

- Ereszd el őt, különben megbánod! – Jasper hangja kemény volt a gyilkos indulattól.

- Teljes megadást kérek az életéért cserébe – mondta el az ajánlatát Aro.

- Ne! Ne tegyétek! – Alice hangja könyörgő volt. – Így is, úgy is megöl mindannyiunkat. Végezzetek vele! Bosszuljatok meg és végezzetek vele! – kiáltotta, aztán síri csend lett.

El kellett volna már mennem, de nem tudtam a lábaimat rávenni, hogy itt hagyjam Carlislet. Inkább haltam volna meg helyette Én, de Ő olyan jó… Nem ezt érdemli!

Carlisle könyörgött Arónak, aztán csata hangja…

Carlisle nem láthatta, hogy Én nem jutottam messzebbre…, s Aro észrevett. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam – ha kell megölöm Arót!

Egy ütéstől Jonathan teste kiesett a kezemből, de Én talpra szökkentem és elkezdtem harcolni Aróval. Egy ideig azt hittem, hogy győzhetek – ebben reménykedtem…

 Aztán Aro megfogta a fejem és egy hosszú, mély nézés után letépte azt.

- Tudtam, hogy a saját életem árán, de megvédhettem Alicet, a lányomat. A család mindig is fontos volt nekem! – nézett rám Esme.

- De… te… az előbb… - próbáltam meg kinyögni egy értelmes mondatott, de nem igazán sikerült.

Már akkor is értetlen arcot vágtam, amikor először álmodtam meg a halálát, de így…

- Meghaltam… Arra azért kíváncsi lennék, hogy Te ki vagy – nézett rám kedvesen. Semmit sem sejtett, vagy… Mielőtt válaszolhattam a mosolygó arc elkomorult. – A halál fájdalmas, s nehéz rajta túltenni magunkat.

- De nem lehetetlen – motyogtam magam elé.

- Hát… Ha van, aki pótolja a dolgokat, akkor… - Felültem, hogy kényelmesebben el tudjunk helyezkedni. Esme olyan volt, mint a képeken. – Edwardot tekintettem először a fiamnak, Ő elfeledtette velem a kisfiam halálát. Tudod…

- Tudom! – szakítottam félbe, mielőtt bármit is mondhatott volna.

Bár elfelejteni nem lehet ezeket, de túlélni…

- Tudod, hogy volt egy fiam vagy azt, hogy milyen túlélni?

- Is-is. Nagyon nehéz túllépni egy haláleseten, főleg, ha az valaki közeli rokon. És tudom, hogy volt egy fiad.

- Valóban… De te mégis honnan tudsz ilyeneket?

- A nagymamám, már apu felől, képes volt álmában belemenni másokba, és ezt én is örököltem. Az… első álmom is veled volt, amikor megtaláltam apu egyik eldugott újságcikkét. Egy nőről szólt, aki leugrott egy szikláról…

- Oh… Nagyon fájt?

- Amikor valaki mássá tett, az igen. Én nem akarok más lenni, ha ennyire fájdalmas. Viszont apa elmesélte, hogy mi… mi történt.

- Mármint velem?

- Igen… Neki az apukája mondta el, a nagypapám. Nagyon sajnálom! – ült ki őszinte bocsánatkérés az arcomra.

- Ugyan… De mesélj nekem az apukádról! Biztos Ő alszik a szomszéd szobában, anyukáddal! – Tekintete elhomályosult.

- Csak anya. Apa meghalt, amikor tízéves voltam. Undok dolog a rák, főleg, ha az ember valami ,,csoda” folytán örökli.

- Szerencse, hogy az édesanyád itt van veled! – Nem tudtam, hogy mennyi fájdalmat képes elviselni, tekintve, hogy pár perce meghalt.

- Anyukám is rákos… Khm… De nemsokára leérettségizem, és akkor majd vigyázhatok rá! Aztán nem költözöm el innen, ahogy anyu szeretné. Egyszerűen nem menne! Itt élt az apám, a nagyapám és még a dédmamám is.

- A dédmamád? Akkor ez egy családi ház? Pedig egy pillanatra azt hittem, hogy a volt otthonomban vagyok…

- Mert ott is vagy! Az én dédmamám Esme Anne Platt Evenson és álmaimból kiszűrve most már Cullen.

- Hogy mit mondasz? – Ült ki az arcára teljes értetlenség. Én is így reagáltam volna, ha megtudom, hogy van egy dédunokám. – Az egyetlen gyermekem meghalt a születése után!

- Nem… Charles Evenson lefizette az orvosokat. Aztán megölték és a nagypapám visszakerült ide… Apa azt mondta, hogyha egyszer találkozom veled, akkor ne mondjam el ezt, mert akkor fájdalmat okozok neked, de… Az előbb fejeztek le és nem igazán értem a dolgokat…

- A fiam tehát élt… És te a dédunokám vagy… - kérdőn nézett rám, mivel a nevemet még nem tudta.

- Anne… Anne Platt! – mutatkoztam be.

Aztán Esme eltűnt és én egyedül maradtam a szobámban. Hallottam a fejemben hangokat, amik keservesek voltak, és mindegyik azt suttogta:

Esme Anne Platt Evenson Cullen meghalt!



A túlélő - 6. fejezet

6. Születésnap

Másnap reggel nem akartam felkelni. Nem csak azért, mert az álomból nem akartam felkelni, hanem egyszerűen utáltam a mai napot – már most.

Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia, de már tegnap el lett döntve, hogy semmi sem lesz olyan, mint ahogy elterveztem. Anya túl akaratos ahhoz, hogy engedjen.

Csak hagytam, hogy a percek múljanak, s továbbra sem keltem ki az ágyból. Melissa és Angela nem jönnek át, tehát addig maradok az ágyban ameddig akarok. Vagy felkelek és elmegyek sétálni, a környéken.

Valamit csak tudok ma csinálni – ha már suli nincs. Pajkos ma bent marad az istállóban, mert nem szeretném, ha holnapig valami baja esne.

A holnapi napomat is megterveztem teljes egészében, de nagy valószínűséggel nem lesz belőle semmi. Ugyanis nem mehetek sehova egyedül. A házunk rabja lettem.

Felöltöztem és kissurrantam a folyósóra. Nem láttam senkit, amiből arra következtettem, hogy anya vagy apával van, vagy pedig nincs itthon.

Halk motoszkálás hallatszódott a szüleim szobájából, ami gyorsabb tempóra ösztönzött. Halkan vettem fel a cipőm, majd a hátsó ajtón át kisurranva a kerítésen át távoztam.

Pajkos nézett, aztán visszafordult a fal felé. Azért sem akartam ma elvinni, mert a mai akcióm biztos nem fog elengedni anya, viszont Pajkossal át tudok ugratni a kerítésen.

Itt nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány, vagy fiú az utcákon sétálgat egyedül. Engem már megszoktak, mert az iskolából hazajövet is szoktak látni.

Velem szemben egy kellemetlen ismerős jött. Megpróbáltam úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, nem sok sikerrel.

- Hát, te mit csinálsz egyedül? – Alex kérdésétől kirázott a hideg, valamiért taszított.

- Ezt én is kérdezhetném. Nem érdekel, hogy mit csinálsz.

- Hát, akkor, szia. Remélem, többet nem találkozunk!

- Én is! – mondtam ugyanolyan utálatosan, mint ő.

Alex biztos nem fog hiányozni, hiába csak egy napja ismerem. Utáltam, ha valaki nem hitt nekem és, ha hazugnak neveztek. Eddig egyetlen ellenségem sem volt, de úgy látszik, Alex nem hagy más utat.

Én nem tudtam senkire nagyon haragudni, még anyámra se, aki néha tényleg az őrületbe kerget. Nem szerettem, ha valakivel nem vagyunk olyan viszonyba, hogy legalább beszélgessünk. És nem szerettem haragudni, utálom azt az érzést.

Bementem Vivien néni boltjába, hogy vegyek magamnak egy tábla csokit. Már a pénztárnál álltam a kiválasztott trióládémmal – a fehér-, tej- és étcsoki különlegesség volt a kedvencem -, amikor a zsebemhez kaptam.

Lemondóan tettem le a csokit, majd üres kézzel sétáltam végig a futószalag mellett. Ez egyáltalán nem volt fer dolog – a születésnapom már tényleg csak egy szokványos nap lesz.

- Anne, várj! – kiáltott utánam Angela. Nem is értettem mit keres itt, de egyáltalán nem bántam.

A futószalag végénél megvártam, míg mellém ér. Láttam, hogy magához veszi a kiválasztott trióládémat, aztán fizetett. Nem is értettem, hogy mit csinál. Talán csak kérkedni akar? Angela nem olyan.

Kicsit morcosabb lettem, mert láttam az arcán, hogy Ő boldog. Gyermeki féltékenység futott át rajtam, s rögtön el is illant, amikor kezét kinyújtva a kezembe nyomta a csokit.

Hálásan néztem rá. Angela volt az egyik legjobb barátnőm, de én nem az anyagiak miatt szerettem, hanem mert kedves volt. Sok mindent meg tudtunk beszélni, olyan dolgokat is, amit Melissával nem.

- Boldog születésnapot! Sajnos csak ennyivel tudok most szolgálni – nevetett rám, mintha a nagyobb ajándékot máskorra tervezné.

- Köszi – nyitottam ki azonnal a csomagolást. – Kérsz? – Angela egy ideig hezitált, hogy elfogadja a felé nyújtott csokit.

Mindig is csodáltam, hogy Angela csak nagyritkán eszik csokoládét – ellentétben velem, aki csak úgy tömte magába a boldogsághormonokat tartalmazó nassolnivalót. Persze abban biztos voltam, hogy néha ő is bűnözik és a legrosszabb napjain képes magába fogadni egy kisebb tábla csokit, de ez még mindig semmi volt hozzám képest.

Angela útjai elváltak az enyéimtől – már a boltból kilépve. Boldogabb voltam – köszönhetően a csokoládénak -, s meg sem fordult a fejemben, hogy Angela elmondhatja anyának, hogy találkoztunk.

Gyorsabb tempóra váltottam, mert még nem akartam hazamenni. Anya vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy elmentem? Lehet, hogy már tudja is… Nem, akkor már rég utánam jött volna!

Már elég távol jártam amikor lassítani kezdtem lépteimen. Már messze jártam a házunktól, s a bolttól és az erdő mellettem futott. A házak itt csak néha-néha voltak fellelhetőek, de voltak nagyon díszesek is.

Ahogy távolabb értem szembe találtam magam a világ egyik legcsicsásabb épületével. Olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, de egyáltalán nem illett ide. Mikor közelebb mentem, hogy megnézzem mi áll névként a postaládán valaki lefogott.

- Ne menj oda! Ez a mások területe.

Hátrapillantva egy nem várt személlyel találtam szembe magam. Alex valószínűleg futott utánam, hogy még idejében elérjen, mielőtt közelebb megyek.

- Akkor már értem mi ez a sok dísz. Eléggé furák ezek a mások. Erdő mellé építkezni, ráadásul ilyen díszes házat. Vajon mire kell nekik ez a sok csicsa? – néztem Alexre kérdőn.

- Így csábítják ide a gyengébbeket. Ha engem kérdezel, akkor kannibálok.

- Ez nem túl csábító – borzongtam meg.

- Aki egyszer bemegy oda, az nem jön ki. Olyan ez, mint a filmeken. Hátborzongató, hogy milyen világban élünk – mesélte miközben maga után húzva elértük az erdő szélét.

- Reméltem, hogy nem kell haragban elválnunk. Nem azt mondom, hogy legyünk barátok, mert szemmel láthatóan nem szeretnél a barátom lenni, de ellenségek se legyünk – álltam meg vele szemben.

- Aha… Hát, akkor, szia! És ne menj a ház közelébe! – figyelmeztetett még utoljára, majd elindult tovább.

Fölösleges lett volna utána kiáltani. Még hátrapillantottam a ház felé, aztán én is elindultam haza. Most, hogy Alex sem olyan undok, talán ha újra találkozunk, akkor tudunk majd beszélgetni.

Remélem még fogunk találkozni, elvégre bármi megtörténhet. És, ha tényleg találkoznánk, akkor talán még barátok is lehetnénk. Jó lenne, ha barátok lennénk.

Hazabattyogtam, de a ház előtt megálltam. Nem tudtam, hogy csak simán bemenjek-e, vagy hátulról menjek, mintha, csak a kertben lettem volna. Az első variációra az igazat mondanám el, a másodikra meg kitalálnék valami hihető mesét.

Még mielőtt a kerítéshez értem volna az ajtón anya nézett ki. Nem tűnt túlságosan mérgesnek, de nyugodt sem volt. Semmi nem jutott eszembe, amiért így reagált az eltűnésemre.

A felismerés futótűzként terjedt végig a testemben. A kis szökésem közben eszembe sem jutott apa. Annyira belefeledkeztem a születésnapomba, hogy apára nem is gondoltam. Rettegve néztem anyára, aki nyugodt volt, s ezzel engem is megnyugtatott – nem tudott volna nyugodt lenni, ha apával történt volna valami.

Lehajtott fejjel somfordáltam anya elé, hogy megkapjam a fejmosásom. Semmi nem történt, s ez újfent ijedtségre adott okot. Felnéztem, de anya csak nézett, mintha lett volna valaki a hátam mögött. Gyorsan hátranéztem, hogy van e valaki mögöttem, de a levegőn kívül semmit sem láttam.

- Mi a büntetés? – sóhajtottam fel. Elfogott a rettegés, hogy anya szigorú lesz, s eltilt mindentől.

- Nincs büntetés. Vedd ezt szülinapi kiváltságnak, mert ilyen nem lesz többé. Most viszont azonnal felmész a szobádba, meg sem állsz odáig! – mondta el az ítéletet anya, majd oldalra állt, hogy be tudjak menni.

Teljesítettem kérését – mertem volna ellenkezni, azt hiszem nyomban kaptam volna egy fülest. Persze nem tudtam, hogy miért kell egyenesen a szobámba mennem. Éhes nem voltam, mert a csokival még mindig tele voltam.

Az ágyamon ülve elgondolkoztam. Sok minden érdekelt. Először is, hogy Alex honnan tudta, hogy én is tudok a másokról? És miért másoknak nevezte Őket?

A polcomhoz léptem és előkerestem a rajzaimmal teli mappát. A titokzatos Cullen család… A fekete-fehér rajzokról jól kivehető volt az arcok, s testek jellegzetességei. Minden egyes megszámlálás után hiányt éreztem. Eggyel több férfi volt, mint nő, de látszólag mindenkinek meg volt párja. Páros képeket nem készítettem – nem éreztem szükségét, s amúgy sem én irányítottam a rajzaim, ahogy az álmaimat sem.

Az egyik férfi – név szerint Carlisle – nagyon megtetszett, így rajzon keresztül. A többi férfihoz és nőhöz képest Ő idősebbnek látszott. Ezt csak az arcáról tudtam leolvasni, mert amúgy semmiben sem különbözött a többi húsz-huszonhárom éves férfiaktól. Arcáról viszont több éves tapasztalatot tudtam leolvasni.

A képen egy erős izomzatú, közepes testalkatú fiatal férfi tekintett vissza rám. Vonásai simák voltak, s ha rá néztem a képre rögtön egy filmsztár jutott róla eszembe.

De a képről azt is meg tudtam állapítani, hogy házas emberről van szó. A gyűrű ott csücsült a házasságot jelképező ujjon. Furcsa mód elszontyolodtam ettől a tudattól.

Miután összeszedtem a lapokat, s visszatéve a mappába a polcra tettem, a helyére. Valamiért úgy éreztem, hogy el kell dugnom a mappát – mintha valami titkos dolgot rejtegettem volna. Persze idegene nem is érthették, hogy kiket rajzoltam le. Lehet, hogy meg is vádolnának valamivel.

Ma már nem büntetik a boszorkánysággal vádolt személyeket, kivétel természetesen a mi kis községünk. Itt, mintha megrekedt volna az idő. Annyira régimódiak itt néha az emberek, hogy az már ijesztő. Ezért sem volt szabad ,,hihetetlen” dolgokat csinálni. Anyát már így is beskatulyázták, szerintem. Persze olyanok, hogy boszorkányégetés, vagy kínzás már nem volt, egyszerűen börtönbe zárták a megvádolt személyt. És mi csak egy kis község voltunk.

A mellettünk lévő városok, községek már felvették a globalizációs elemeket. Volt pláza, éttermek és minden, ami a fejlődéshez kellett. Még nem voltam olyan puccos helyeken, de terveztem, hogy elmegyek. Mindenki irigykedni fog majd rám, én pedig büszkén kihúzom magam – aztán mindenkinek elmesélem az élményeim, de nem várom el, hogy körülrajongjanak.

Leültem az ágyam szélére, mert meghallottam a közeledő hangokat. Kopogtak, én pedig behívtam. Azt hittem, hogy anya jön, s mégis megbüntet, de tévedtem. Az ajtóban anya helyett apa állt.

Szokatlanul erősnek nézett ki, s egy pillanatra elképzeltem, hogy meggyógyult. Azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg csak a gyógyszerek hatása alatt van. Tegnap nem volt ilyen jól, de a gyógyszerek hatási ideje igen változó.

Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Rám mosolygott, s megfogta a kezem egyik kezével. Tenyeremet maga felé fordította, majd másik kezével benyúlt a köntös zsebébe és kihúzott onnan valamit.

A tenyeremben egy kis dobozka foglalt helyet, talpig becsomagolva. Azt hittem, hogy anyától és apától majd közös ajándékot kapok. A kis dobozka után nyúltam.

Óvatosan bontottam ki, vigyázva, hogy a csomagolópapír sehol se szakadjon el, még egy kicsit se. Miután a csomagolópapírt sikeresen eltávolítottam a dobozkáról, s félretettem még jobban megszemlélhettem magát a dobozt. Csak egy egyszerű, tetőfelpattintós doboz volt, semmi cicoma.

Mikor a doboz tetejét felpattintottam és megláttam a benne rejlő ékszert azt hittem, hogy menten elsírom magam. Egy vékonyka aranykarkötő volt.

Apa az összes spórolt pénzét a gyógyszerekre költötte. És most mégis a kezembe tarthattam egy színarany karkötőt – bizonyára nem tíz fillér volt.

Vissza akartam Neki adni – ezt nem fogadhattam el, ez túl drága volt… Persze arról már fogalmam se volt, hogy miként kéne visszaadnom.

-          Apu… - kezdtem mondandómba, de Apa mosolya megállított.

-          Most vissza akarod adni, igazam van? – Bólintottam egyet, mire édesapám megingatta a fejét. – Ezt a karkötőt az édesapám hagyta Rám, hogy adjam át a lányomnak. Ha pedig fiam születik, akkor addig kell továbbadni, míg egy lány kezébe nem kerül.

-          Szóval ezt nem a gyógyszerekre szánt pénzből vetted? – kérdeztem megkönnyebbülve.

-          Nem – mosolygott rám, majd felállt és kiment a szobámból.

Persze én még akkor nem tudhattam, hogy a kis medál – ami rajta lógott - legalább annyiba került, mint egy aranykarkötő. Boldog volt, hiszen édesapja nem úgy nézett ki, mint, aki nagyon beteg. Életerős volt és vidám.

Egész sokáig csak a szobámban ültem és vártam anyára – és arra, hogy mikor ordítja le a fejem. Amikor nyílt az ajtó megrémültem. Végigfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha anya tényleg elkezd velem veszekedni.

Mindenféle veszekedés helyett anya szélesre tárta előttem az ajtót, majd kimutatott. Ebből már sejtenem kellett volna valamit, de mit sem sejtve mentem ki a szobámból, majd le a lépcsőn.

A nappaliba érve lesokkoltam. Mindenki egyszerre kiáltotta, hogy: boldog születésnapot! Meglepődtem, hiszen anya megtiltotta… Melissa és Angela boldogan öleltek át, nem átengedve szüleiknek.

Miután sikerült elszakadnunk egymástól a lányokkal a szüleik is gratuláltak, hogy már tíz éves lettem. Már nagyon vártam, hogy végre engem is nagyként kezeljenek.

A vacsora is nagyon jól sikerült. Mindenki degeszre ette magát – még apa is lejött, s velünk vacsorázott. A felnőttek felnőttes dolgokról beszélgettek, mi a lányokkal, pedig vagy azt veséztük ki, hogy Alex-szel mi lehet vagy azt, hogy a tanárok miért adnak annyi leckét.

Megmutattam a lányoknak a szobámat és a rajzaimat, majd kimentünk a pajtához. Pajkos élénken elkezdett nyeríteni, amint meglátott.

Megengedtem a lányoknak, hogy felüljenek lovacskám hátára, aki meglehetősen ól bírta a kiképzést. Angela tériszonyos, de azért Ő is felült. Nagyon büszke volt magára, hogy nem szédült le Pajkosról.

Sajnos ez a nap sem tarthatott örökké, pedig nagyon szerettem volna – főleg, ha tudtam volna, hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban. Annyira szerettem volna, ha ez a nap örökké tartott volna…

Ma három hónapos a blog!

Hogy ez miért érdekes? Mert három hónapja még nem tudhattam, hogy egyszer idáig eljutok. Hogy a blog ennyi időt megélt. Most már az 1 éves évfordulót várom. Remélem Ti is :)

A túlélő - 5. fejezet

Ezt a fejezetet most kivételesen ajánlom is valakinek. Roberta tegnap ünnepelte születésnapját, így ez a fejezet, az ajándéka Tőlem!
Boldog születésnapot, még egyszer! 

5. Esme

Csak néztem a felfedezésem. Azt eddig is tudtam, hogy egy napon sok gyerek születik, de, hogy még egy évben is születtem azzal a lánnyal… Pedig legalább tizenhétnek kinéztem – éreztem magam – az álmomban.
Lehet, hogy ez csak egy álom volt – a jövőről. Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne rá? De akkor meg hülyének gondolna, inkább hagyom, hadd történjen, aminek történnie kell.
Azt az elméletemet, már el is felejtettem – mert semmi értelme nem volt –, hogy a jövőt álmodom meg. Mert nem a jövőben ugrott le a dédmamám egy szikláról, hanem a múltban.
Kezdett egyre zavarosabbá válni minden. Mert a múltban meghalt dédmamám úgy nyolc év múlva Isabellát nyugtatgatja. Ennek az esélye a béka feneke alatt volt.
Nem kezdtem el azon aggódni, hogy közelebb kerültem az elmezavarhoz – mert legalább akkor szerető közegben élhetném le az elkövetkező jó pár évet.
Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy engem senki se tud megölni és örökké élek – apu betegségével ellentétesen, s így betudhattam ezt egy védekező reakciónak.
Nem tudtam volna eldönteni, hogy mit csináljak – most, hogy túl vagyok egy beszélgetésen. Ha csatlakoznék szüleimhez, akkor biztosan – anya legalábbis – nem hagynának békén, s faggatnának. És én nem akartam, hogy faggassanak.
Nem haragudtam apára, amiért elmondta anyának, hogy mit álmodtam, de azért előtte megkérdezhetett volna – elvégre az én álmaimról van szó!
- Mit szeretnétek ebédelni? Ma még élhettek a lehetőséggel, hogy én készítem az ebédet, mert aztán holnap iskola… Na?
- Szerintem főzzünk együtt, olyat úgyis régen csináltunk már – vetette fel az ötletet apa, amire anya rá is bólintott.
A konyhába összegyűlve – szigorúan miután mindenki kezet mosott – elkezdődött az ötletezés. Mindenkinek más ötlete volt és nem tudtunk megegyezni – anya rántott húst, apa grillezett húst, én pedig karfiolos húst akartam.
- Akkor én készítek külön besameles karfiolt. A rántott húst megcsináljuk, és aztán grillezünk is.
- Jó ötlet, Anne! – értett egyet velem apa, de anya csak a száját húzta.
- Inkább lemondok a rántott húsról, majd legközelebb az lesz.
 Nem vitatkoztunk anyával. Míg ő és apa a húst fűszerezték be, addig én a besamelt készítettem el – vele együtt a karfiolt is.
Mintha a tudatalattink akarta volna jelezni, hogy ez az utolsó lehetőségünk nyugodtan ebédet készíteni – valaki tudta, hogy apa rosszabbul lesz.
Jókislányként mindent újra teljesítettem – mint a csodagyógyszer előtt -, hogy jobban érezze magát. Most viszont anya is segített – ő is érezte, hogy apa ideje egyre fogy.
Nem beszélgetett senki senkivel, csak mindenki tette a dolgát – anya takarított, én pedig főztem. A suliban uralkodó hajtás miatt egyre fáradtabb lettem.
Aztán volt egy nap – ami előtt mindössze két órát aludtam. A fáradságomat betudtam annak, hogy napok óta alig vagy nagyon rosszul aludtam.
Alig láttam el a tábláig, s mivel eddig is különcnek számítottam mindenki betudta ezt is annak – arról senki nem tudott, hogy apa beteg, mert anya nem engedte, hogy beszéljek róla. A mindenkin a diákokat értettem sajnos a tanár rossz passzba volt, s állandóan engem kérdezgetett.
- Miss Platt, ha megtenné, hogy nem aludna az órámon, azt nagyon megköszönném!
- Sajnálom!
- Nem alszik eleget? Menjen le a védőnőhöz. Mr. Gont lekísérhetné, s vigyázzon rá!
- Értettem! – állt fel az első sorból egy fekete hajú fiú.
Hátra jött, s elkezdte összepakolni a cuccaim. Nem nézett fel rám – tudtam, hogy nem ismerem ezt a fiút. Amikor felnézett ugyanaz a zöld szempár tekintett rám, mint… Oh, de hát Gont-nak hívják ebből már tudnom kellett volna.
Követtem Gont-ot az orvosi szobáig – ő hozta a táskám, de valamiért sejtettem, hogy a tanárnő direkt őt küldte le velem.
- Anne vagyok – mutatkoztam be mielőtt bekopogtunk volna az ajtón.
- Alex és nem kell, hogy sajnálj! – Értetlen nézésem láttán belefogott a magyarázatba. – A szüleim meghaltak és most a nagymamámnál lakok.
Csak néztem, de Ő ezt megelégelte és bekopogott az ajtón. A nővérke kedvesen ránk mosolygott, majd beengedett az aprócska szobába.
- Miben segíthetek?
- Csak egy kicsit fáradt voltam, esetleg kaphatok egy igazolást a mai napra? – kérdeztem mire egy bólintás kíséretében megkaptam az aznapi igazolásom.
- Mi történt? – A védőnő kérdése teljesen kizökkentett a szerepemből.
- Az édesapám nincs túl fényesen – ferdítettem el az igazságot, amit a haldoklik szó fejezett ki.
A védőnő eleresztett minket, majd Alex elkísért a bejáratig.
-  Tudom, hogy csak azért mondtad a védőnőnek, hogy apukád rosszul van, mert sajnálsz.
- Ha így hiszed, tévedsz!Ugyanis az apám tényleg beteg, nagyon beteg! Maximum azért sajnállak, mert a nagymamádnál laksz, és csak azért mondom el ezt, mert én sosem szerettem a nagymamámnál lenni, pedig csak egyszer adódott lehetőségem rá.
- Persze, az apukád beteg… - utánzott nyafogó hangnemben. Nem is így beszéltem, s idegesített, hogy kigúnyol. Az is zavart, hogy az apámról így mert beszélni…
- Az apám rákos és én sem akarom, hogy sajnálj!
Mielőtt bármit is mondhatott volna én már elindultam hazafelé. Nem érdekelt, hogy Alex mit hisz rólam vagy, hogy elhíreszteli… Csak haza akartam érni, s apa ölelő karjai közé bújni – tudtam, hogy apa még akkor is képes velem foglalkozni, amikor nagyon rosszul van.
Anya nem volt itthon – szerencsére, mert különben megakadályozta volna, hogy apát ,,zargassam”.  Miután ledobtam a táskám a kanapéra felszaladtam a lépcsőn. Az ajtó előtt megálltam, s elgondolkoztam, hogy kopogjak-e vagy csak simán menjek be. Elmélkedésemet apa bentről kiszűrődő hangja válaszolta meg.
- Gyere csak!
Nem tudom, hogy apa honnan tudhatta, hogy az ajtó előtt állok – mert most elvileg iskolában vagyok. De különösebben nem is érdekelt csak minél előbb apa karjai közt akartam lenni.
- Felkeltettelek? – Bűnbánón lehajtottam a fejem. Nem mentem tovább, csak az ajtóban toporogtam.
- Nem… Idejössz? – Veregette meg maga mellett az ágyat.
Lassú léptekkel közeledtem az ágy felé, majd minden elmosódott, s csak arra eszméltem fel, hogy apám karjai közt zokogok. Tudtam, hogy apának is legalább annyira nehéz, mint nekem – nekünk.
Sosem mertem tőle megkérdezni, hogy milyen tudni a saját haláláról. Talán nem is olyan szörnyű – a hozzátartozóknak, s kívülállóknak nehéz lehetett, de a betegnek vajon milyen?
- Apa… Kérdezhetek valamit? És megígéred, hogy őszintén válaszolsz?
- Persze kicsim. Ha utána elmeséled miért vagy itthon.
- Azt anélkül is elmondanám. Milyen tudni, hogy beteg vagy? – Nem néztem fel, mert féltem apa reakciójától.
Keze egy pillanatra megállt, s vele együtt a hajtincsem is – amivel eljátszadozott. Aztán újra elkezdett játszani a hajammal, egyúttal elsöpörve az arcomat takaró néhány tincset.
- Nehezebben lehetne elfogadni, hogy hirtelen halok meg. Így jobban fel tudunk készülni, mindannyian. Így ki tudtam élvezni az életem.
- De miért nem jártál kemoterápiára? Az nem segített volna? – Észre se vettem, de már sírtam. Féltem, hogy mi lesz velem, ha ő nem lesz…
Önző voltam, de még csak egy gyerek. Mégis mit várt tőlem Isten, vagy a Világ, aki ezt eltervezte? Mit akarnak, mit tegyek? Ez is a kis játszmájuk része?
- Amiért az apám se járt. Neked lesz lehetőséged egy teljes életre, és még, ha anyád nem is helyesli Aro-ék, jót tesznek neked.
- Ha csatlakoztam hozzájuk, akkor nem lehetek beteg?
- Akkor nem – mosolygott rám, és mintha vágyódást láttam volna felcsillanni a szemében.
- Aludhatok ma veled? – Már előre elterveztem, hogy mivel gőzöm meg, ha ,,nem” lenne a válasza.
- Persze. Elárulod végre, hogy miért vagy itthon ilyen korán?
- Elaludtam az órán – ismertem be végül. Apa ahelyett, hogy leszidott volna nevetésben tört ki – ilyen jóízűen nagyon rég nevetett.
Nem hittem volna, hogy egy ilyen dolog miatt apa és köztem még szorosabb kötelék alakul ki – de így lett. Sokkal súlyosabbnak éreztem az elvesztése iránt érzett fájdalmat.
Arrébb húzódott, hogy le tudjak feküdni mellé – egy kis vonakodás után ledőltem és hagytam, hogy apa betakarjon. Talán a nevetés tényleg erőt ad!
- Mi van akkor, ha felébresztelek este? Mert olyat álmodok…
- Itt leszek veled. Az édesanyám is mindig miattam aggódott, hogy nem ébreszt-e fel… Biztos valami szépet fogsz álmodni.
- Biztos… Szóval, akkor mit kérsz ebédre? – kérdeztem, ezzel elterelve az ő és az én figyelmemet is.
Főzés közben mindig el tudtam terelni a figyelmem a nyomasztó gondolatokról. Szerettem a teljes tudatlanságba merülni, szerettem volna mindent visszacsinálni…
- Te mit ennél? Mondjuk, készíthetnél rántott sajtot – nyalta meg a szája szélét. Elnevettem magam, majd feltápászkodtam.
A sajt hamar kész volt, de még várni akartam egy kicsit. A biztonság kedvéért a tálcára tettem egy pohár vizet és apa fájdalom csillapítójából is egy szemet.
Miközben apa evett én azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom a születésnapomon – nem gondoltam semmi felhajtásra, csak egy kis sütire…
Szerettem vissza gondolni a születésnapokra, amiket az egész család együtt töltött. Lehet, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem… Kitűnően teljesítettem az iskolában – mintha meg akartam volna felelni valakinek…
Amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, akkor rögtön leszaladtam, nehogy bajba keveredjek – anya képes volt eltúlozni a dolgokat.
- Szia! – Anya nem is figyelt rám, mintha valamitől rettegett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a túlérzékeny fantáziám játéka... – Anya?!
- Mi van? – Ideges hanglejtésétől hátrahőköltem egy kicsit.
- Ezt én kérdezhetném! Köszönök neked, te pedig… Mindegy, hagyjuk!
- Sajnálom, de történt valami, ami… Dr. Gont-ot és a feleségét megölték az éjjel.
- Tudom… Alex elmondta. De mi történt?
Anya fáradtan rogyott le a kanapéra, s arcát a kezébe temette. Félve leültem mellé, és átöleltem. Szerettem volna boldogságot árasztani a szívébe és azt, hogy minden gondja tovaszálljon.
- Kincsem… A mások úgy döntöttek, hogy Alex is csatlakozzon hozzájuk, de a szüleik nem engedték… Aro úgy döntött, hogy képes lemondani Alex-ről…
- Az történt, ami Pferdék-kel? De Alex él!
- Alexnek el kell tűnnie! Ezért szóltam a nagymamájának… Mostantól nem mehetsz sehova, amíg nem leszel nagykorú!
- De anyu...
- Nincs semmi de! Nem érdekelnek a hisztieid! – csattant anya hangja, majd választ nem várva felállt, s felment apához.
Tudtam, hogy apával-alszom-ma-este tervemnek annyi, s ,,kénytelen” leszek egyedül eltölteni a saját szobámba az estét. Persze ez nem volt nagy baj, csak együtt akartam tölteni egy estét az én kedves, drága apukámmal. Talán anyu nem bírta elviselni – idegileg -, hogy apa beteg, mert napok óta külön alszanak – itt mondott csődöt a szerelembe esés nagy ötlete…
Végül úgy döntöttem, hogy nekiállok főzni, s egy egész városra való ételt készítek. A lehető legkülönfélébb ételeket kezdtem el készíteni. Csináltam húst – vagy tízfélét -, s legalább annyi sajtot is. A köreteket is megválogattam – krumplit többféleképpen felhasználtam, de a rizst, s a salátákat sem sajnáltam. Tudtam, hogy anyu a rizi-bizit szereti, ezért azt is készítettem.
- Mit csinálsz? Az istenért, Anne! Tudod te, hogy ezek mind pocsékba fognak menni? Mégis ki fogja megenni ezt a temérdek kaját? – pörölt velem anya, s közben hevesen gesztikulált.
Megrántottam a vállam. – Arra gondoltam, hogy Melissa és a családja, esetleg Angeláék is szeretnek… válogatni. És egyszer lesz az ember lány tízéves. Az első x, tudod milyen izgatott vagyok?
- Nem! Nem lesz semmiféle buli. Melissa és Angela is biztosan megérti majd. Majd megünnepled a tizennyolcadik születésnapod!
Azt hittem felrobbanok. Mégis mit képzel? Ha azt hiszi, hogy én lemondok a születésnapomról, akkor egy hatalmasat téved! Lesz születésnapom és mindenki jól fogja magát érezni – kivétel talán anya.
Anya szigorú tekintete elől a szobámba menekültem. Még csak az kéne, hogy elkezdjen velem kiabálni még jobban.

Nem akartam nagy felhajtást. Közömbös voltam Charles irányába, s mégis megtettetem, amire apám kért. Miért ne tettem volna meg – tudva, hogy apám elveszített egy fogadást… Nem voltam szerelmes.
Nem tudtam kiverni a fejemből a jóságos doktor arcát. Csak tizenhat éves voltam, s Ő mégis… De sajnos el kell felejtenem, mert ma férjhez megyek.
A hosszú, selyem, fehérruha szorosan simult a testemhez – ezzel kiemelve az idomaim. Az esküvőmre nem ilyen ruhát választottam volna – ez nem én voltam.
Koszorúslányaim körülöttem serénykedtek.
- Esme, gyönyörű vagy! Szerintem te vagy a világ legszerencsésebb menyasszonya. Charles igazi úriember és nagyon kedves.
- Lehet... Bevallom, izgatott vagyok. Ma férjhez megyek. – Mosolyt erőltettem az arcomra. A nászinduló elkezdődésével apámba karolva elindultam.
Mereven magam elé néztem, s a mosolyt is megpróbáltam magamon tartani. Charles vidáman nézett végig rajtam – nem leplezve terveit.

***

Nem volt más választásom szöknöm kellett. Nem hagyhattam, hogy Charles bántsa a gyermekemet. Azt nem éltem volna túl…
Milwaukeeba menekültem, hogy az unokatestvéremnél meghúzódhassak. Boldogan éltem – reménykedtem benne, hogy Charles itt nem keres majd, tévedtem.
Szerettem volna egy csöndes kis élete, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy a férjem megverjen bármikor, amikor kedve támad rá. Tovább kellett állnom és, hogy biztosan legyen egy nyugodt életem háborús özvegynek adtam ki magam.
Egyre gömbölyödő pocakommal beálltam az Ashland-i iskolába, hogy tanítsak. Így sikerült a megélhetésemet is elrendeznem – arra nem gondoltam, hogy mi lesz, ha szülési szabadságra kell mennem.
Többé nem kellett foglalkoznom a meneküléssel – boldogan éltem az életem.

***

A világ legszerencsésebb nője voltam. Az álomférfi viszonozza az érzéseim. Edward hamiskásan rám mosolygott, majd kaptam tőle két puszit.
- Nyugalom, anya! Minden rendben lesz.
- De én már nem vagyok tiszta! Még ebben a törtfehér ruhában is bűnösnek érzem magam. Nem is tudom… Carlisle miért engem választott?
- Ugyan! Tulajdonképpen tiszta vagy, új életet kezdtél. És Carlisle úgy szeret téged, ahogy vagy! És én is úgy szeretlek! – Kaptam újabb puszi-koszorút. Kezdtem zavarba jönni, és ezen Edward halk nevetése nem segített.
- Edward, vigyázz, mert ha Carlisle megtudja, hogy mit művelsz… Az anyád vagyok! – Nevettem fel önfeledten. Teljesen elfeledkeztem a szorongásomtól.
Figyelemelterelésből jeles…
A fiam kísért az oltárhoz, s adott át jövendőbelimnek. Kis esküvő volt – a pap, Carlisle, Edward és az én jelenlétemben. A hitvesi esküt gépiesen mondtam el – nekem már el kellett ezt egyszer mondanom -, Carlisle teljesen beleélte magát a szövegbe.
A hitvesi csók maga volt a mennyország – puha ajka puhatolódzva ízlelgette az enyém.

A túlélő - 4. fejezet

Helló!

Hoztam nektek egy új fejezetet, remélem örültök! :)

4. Pszichológus

Hetekig nem volt semmi álmom – szó szerint, csak ürességet láttam. Féltem bárkinek is mesélni – kivétel apa –, mert azt hitem, hogy bolondnak tartanak majd.

Sokszor kalandoztak el a gondolataim – amiknek a tanárok nem nagyon örültek. Néha lerajzoltam az arcokat, akiket láttam magam előtt. Mindig ügyeltem a pontosságra – alanyaim, pedig mozdulatlanul tűrték, hogy lerajzoljam őket.

Akkor kezdett el megrémiszteni, amikor a rajzokra ráírtam, hogy kit ábrázol a kép. Az összes rajzomat egy mappába tároltam és soha, senkinek nem mutattam meg.

A nap nagy részében azt gyakoroltam, hogy ne gondoljak semmire – tudat alatt persze mindig gondoltam valamire, s így csak saját magamnak nehezítettem meg. Végül nagy erőfeszítések árán sikerült nem gondolnom semmire.

Így viszont túl éber lettem, s mindenre kínosan ügyeltem. Aztán olyanokon kezdtem el tudatosan – mert nem tartottam attól, hogy abból bajom lehet –, hogy minek miért az lett a neve, ami…

Ebédnél – amin egyre többször apa is részt vett, mert az új gyógyszerektől jobban érezte magát – a kést és villát cserélgettem. Ahogy egyik-másik neki ütődött a tányérnak hangos csattanás hallatszódott – ami a teljes csöndben érdekesen hatott.

- Kicsim, nem vagy éhes? – kérdezte anya zavartan, mire értetlenül néztem rá. Ő csak lenézett a tányéromra, ami tele volt szedve – de bele még senki sem kezdett.

- De… de csak… elkalandoztam. Bocsánat! – néztem szüleimre egyenként, majd hozzáláttam az evéshez. Hallottam a susmorgást a fejem fölött, de nem foglalkoztam vele.

Anya rendesen kapott pénzt, pedig ideje nagy részében itthon volt. Ennek nagyon örültem – mármint, hogy itthon volt –, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is anya kapja a pénzt. Hanem… Én!

Anya is sokkal boldogabb volt, miután a feketeköpenyesek eltűntek. És apa is megkönnyebbült, mintha a mások eltűnésével minden baj megszűnt volna.

- És, mit terveztél mára? – kérdezte anya könnyed, csevegő stílusban. Megpróbálta eltitkolni a hangjából áradó aggodalmat.

- Hát… a szokásosat. Ti terveztetek valamit? – kérdeztem vissza fesztelenül.

- Anyád úgy gondolja, hogy beszélgethetnénk, esetleg sétával egybekötve – mondta apa, szemét forgatva. Anyára nézve – úgy nézett, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék – inamba szállt a bátorság, hogy visszautasítsam a meghívást.

- Felőlem… - adtam a lazát, pedig komolyan megrémültem anya nézésétől.

Fel sem tűnt, hogy már dél van. Ennyire elkalandoztam volna? És mit csináltam egész nap? Úristen!

Felszaladtam a szobámba és elképedve láttam, hogy rajzok ezrei – amiknek a mappában volt a helyük – hevertek szanaszét. Ha ezt anya meglátta, akkor egész biztos őrültnek néz… Talán be is dug egy elmegyógyintézetbe.

Összeszedtem a lapokat és betettem őket a mappába. Mintha nem is itthon lettem volna, hanem valahol máshol… És az egészben a legszörnyűbb, hogy nem emlékszem semmire.

Talán csak… csak a pénzről akar anyu beszélni. Nem, biztos! A képekért csak nem… Esetleg apa mondhatott valamit anyunak…

Elővettem a kedvenc toppom, majd magamra vettem a kardigánt is. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy fésülködni is kéne. De ha mégis valami olyat találna mondani, amit nem kéne, akkor az én kezembe is van egy aduász.

- Mostmár biztos… Szerinted a véletlen műve, hogy idejönnek megölni és aztán mégsem? Még pénzt is adnak… Nem látsz a szemedtől? – hallottam meg lentről apa hangját. Megálltam a lépcső tetejénél és végighallgattam a beszélgetést – tudom, hogy illetlenség volt, de ez abban a percben nem érdekelt.

- Ugyan… Azt se tudod mit beszélsz! – vagdalkozott anya. – Elmondtad neki, hogy hallucinálni szoktál?

- Miért tereled a szót? Kérlek, vedd észre, hogy azért jöttek, hogy elvigyék! Meg…akarták…ölni! Ha nem mondod el, amit tudsz, akkor…

- Akkor mi lesz? Könyörgöm! Rákos vagy, ráadásul az utolsó stádiumban, jobb lenne, ha hagynád, hogy én magam járjak el az ügyben!

- Igen, szívem! A lényegre tapintottál! Rákos vagy, az utolsó stádiumban, éppen ezért kéne hagynod, hogy segítsek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy apa megrázza anyát a karjánál fogva.

Ezt az időpontot választottam arra, hogy lemenjek. Mert tudtam, hogy anya csak nagy kínok után mondaná el és akkor még a következményekre nem is gondoltunk.

- Indulhatunk? – toppantam be a nappaliba, de úgy tettem, mintha a karkötőmmel babrálnék.

Szüleim egy szó nélkül elindultak, majd sietve utolértem őket – persze nem kellett sokat gyalogolnom. Anya éppen megtorpant, s én majdnem belefutottam – mintha, apával versenyeztek volna.

- M’ a…? – tettem kezem anya vállára, mire összerezzent. Egyenesen előre nézett, én pedig követtem a nézését – egészen a férfiig, akit már láttam.

A férfi most Aro-val diskurált. Szinte láttam, hogy könyörög neki – de sajnos nem volt olyan jó a szemem, hogy le tudjam olvasni a szájáról, hogy mit akar, vagy nem akar.

Aro szeme rám villant, majd ördögien elmosolyodott - a hideg is kirázott… Valamit tervezett - egyáltalán nem tetszett már az ötlet sem, hogy valami rosszat tervez.

- Anyu… - suttogtam olyan halkan, ahogy csak ment.

- Thomas, vidd vissza Anne-t! – parancsolt apára, aki nem mert ellenkezni.

Apa elkezdett maga után húzni, én pedig engedelmesen követtem. A saját anyám… Mit csinál vele…

Hátranéztem és láttam, ahogy Aro megnyalja a szája szélét, s közben egyre közelebb megy anyámhoz. Csak akkor tértem észhez, amikor anya elhalón suttogott…

- Ne! – kiáltottam fel, s egy könnyed mozdulattal kiszabadultam apa fogásából. Úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. Már csak egy kicsi választotta el Aro ajkát anyám nyakától… - Kérem! Én… én megteszek bármit, csak ne bántsa! – álltam meg előtte és elszántan néztem Rá.

Csalódottan húzódott vissza, majd egy ördögi mosollyal – mint amilyet már láttam – megfogta a kezem. A szeme elkerekedett…

- Oh, drága Anne! Nem bántom a szüleid, de úgy látszik, hogy csatlakoznod kell hozzánk.

- Egy feltételem van! Amint betöltöttem a tizennyolcat csatlakozok, addig nem!

- Ez teljesen korrekt ajánlat! Legyen… Akkor kilenc év múlva találkozunk – simított végig az arcomon, amitől a hideg is kirázott.

Annyi kérdés jutott eszembe, amit anyának akartam feltenni… Mit nem mond el? Miért akarja Aro, hogy csatlakozzak hozzájuk? És akkor én is más leszek? Ki volt az a férfi, akivel Aro és nemrég ő is beszélt?

Egy kérdést sem tettem fel, mert egyszerűen nem tudtam megszólalni. Az anyám engedné, hogy elvigyenek? Ilyen egyszerűen lemondana rólam?

Anya a karomnál fogva megragadott, majd – a rázás helyett – elkezdett húzni. Talán megint büntetésben leszek, és nem enged majd el sehova… Nem érdekelt!

Amint hazaértünk felküldött a szobámba – csendes léptekkel mentem fel az emeletre. Nem jutottam el a szobámig, amikor meghallottam anya kétségbeesett hangját – megálltam a lépcső tetején és leültem a fal mögé, hogy ne lássanak.

- Ha nem engeded el és nem jön oda…

- Akkor már nem élnél! – mondta apa.

- Inkább a halál, mintsem, hogy a lányunk is olyan legyen… Thomas, mondd, hogy van remény!

- Neked kell megvédened, mikor én már nem leszek, és amikor tizennyolc lesz, én… Okos nő vagy, és én bízom benned!

- Szerinted nagyon magába fordult? – kérdezte anya, s tudtam rám érti.

A választ már nem vártam meg, mert bementem – most már ténylegesen – a szobámba. Előkerestem a rajzokat és nézegettem őket.

A legfelső képen egy fiú mosolygott rám vissza – nem színeztem ki semelyik képet, a felirat szerint Edwardnak hívják.

Aztán egy lány következett – rövid haja volt. Szeme mosolygott, s ránézésből meg tudtam róla állapítani, hogy szokott pörögni – lehetnénk barátok, szerintem.

Nem néztem tovább a képeket, mert valaki be akart jönni a szobámba. Mondhattam volna, hogy: Senki nem jöhet be a szobámba!, de akkor is bejött volna, aki be akar.

- Bejöhetek? – kérdezte apa a küszöb előtt állva, miután kinyitottam az ajtót.

- Azt hiszem, azért nyitja valaki ki az ajtaját, hogy beengedje azt, aki be akar jönni – mondtam, majd félreálltam az útból, hogy apa be tudjon jönni.

Zavartan nézett körül, majd az ajtóra nézett – amit én abban a pillanatban becsuktam. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy apa mit fog mondani.

- Leülhetek? – Mutatott az ágyamra, mire bólintottam, s ő leült. Megveregette maga mellett a helyet én pedig engedelmesen leültem.

Általában akkor ültettek le – ő is, és anyu is – amikor valami fontosról akartak velem beszélni. Leültettek, aztán vártak, mintha ki tudnám találni a gondolataikat. Aztán bosszúsan felsóhajtanak, és azt mondják:

- Ezt nem tudom, hogyan…

Amikor harmadszorra is így történt a komoly beszélgetés – mert voltak komoly beszélgetéseink – már nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Az egész helyzet olyan komikus volt.

- Ne nevess ki! Ez nagyon komoly…

- Én a helyzeten nevetek, nem rajtad. Már számtalanszor ültünk le így és sose tudjátok, hogy hogyan kezdjetek hozzá. Tudom, hogy még csak kilencéves vagyok, de a koromhoz képest elég érett. A suliban is…

- Anyád szerint jót tenne egy beszélgetés neked egy… pszichológussal – tört ki apából a mondanivalója. Általában így szokott történni – meggyőzőm őket, hogy idősebb vagyok a koromnál.

Amit viszont apa mondott, az kiverte a biztosítékot – jóllehet, hogy nem rá haragudtam, de mégis rajta csattant az ostor. 

- Pszichológus? Semmi bajom! És egy cseppet sem fordultam magamba! – ordítottam magamból kikelve, s rájöttem, hogy most hazudtoltam meg magam. – Beszéltél az álmaimról, igaz? – kérdeztem egy kicsit visszafogottabban.

- Sajnálom! De tudnod kell, hogy az álmaid által különleges vagy. És Aro emiatt szeretné, ha csatlakoznál hozzájuk.

Az álmaim miatt? Ugyan mit érnek el vele, ha én álmodok? Istenem, milyen világban élünk!

Meg sem lepődtem, amikor elaludtam és aznap álmodtam. Hetek óta erre vártam, hogy lássak valakit, vagy valamit, aztán elgondolkozzak, hogy ki és miért volt az álmomban.

A nappaliban álltam – előttem a kanapén egy nő ült – és körülnéztem. Más bútorok voltak, de nagyon hasonlóak, mint most. Előre sétáltam, hogy köszönjek a nőnek, s elmondjam, hogy nem betörő vagyok.

- Elnézést!

- Miért kérsz elnézést?Hiszen rokonok vagyunk, és itt lakunk.

- Rokonok? Szabad megtudnom, hogy kicsoda?

- Természetesen, de előbb foglalj helyet! – mutatott a vele szemben lévő fotelra, ahova én leültem. – Örülök, hogy megismerhetlek! Kate vagyok, a nagymamád, apai ágon. Már vártam, hogy megismerhesselek.

- Oh, akkor… Én most ezt nem értem! Hisz’ te meghaltál! – mondtam ki, kertelés nélkül.

- Én sem értettem az elején – nevetett fel önfeledten. Ha jobban végignéztem rajta, akkor csöppet sem nézett ki nagymamának. Inkább anyukának. – Van az a sorozat... Mi is a neve? – nézett rám, majd a homlokára csapott. – Szellemekkel suttogó. Ott is volt a nagymama, aki látta a szellemeket, majd az unokája is látta. Hát, tulajdonképpen ez is hasonló képesség.

- Képesség? De a Szellemekkel suttogó csak egy sorozat volt. Igazából nem lája senki sem a szellemeket, csak a kisgyerekek.

- Rendben, elfogadom ezt a verziót is, de akkor mivel magyarázod meg, hogy mi ketten most beszélgetünk?

- Ez csak egy álom. És egy álomban minden megtörténhet – álltam fel, s kezdtem el idegesen járkálni. Teljesen más megközelítésből kellett mindent újból gondolnom. – Például, ha most azt akarnám, hogy legyek tizennyolc, akkor annyi lennék.

- Igazán vicces lesz, ha tényleg az lesz a barátod, akire sokan gondolnak – mondta nevetve nagymamám, de én nem is figyeltem rá. – Tudod, az álmoknak vannak jelentései, de vannak álmok, amik maguk a jelentés. Gondolom nem rólam akartál álmodni, ha már a te felvetésednél tartunk.

- Igazából, csak álmodni akartam. Mondjuk egy egész napot, hogy anyám hülye ötleteit ne kelljen végighallgatnom. És ne kelljen bájcsevegnem egy pszichológussal.

- Anyukád egy kissé kimerítő. De mégiscsak anya! Túl fogod élni azt a beszélgetést, csak ne nagyon beszélj az álmaidról.

- De ugye nem kell megmentemen a világmindenséget? – Nagymamám hatalmasat nevetett. Ennyire hülyeséget kérdeztem volna?

- Nem kell, legalábbis a világmindenséget. És nem vagy egyedül…

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt hogy érti. Nem vagyok egyedül különleges vagy tiszta idióta. Nagymamám homlokon csókolt, majd felébresztett.

Kellemesen ébredtem – nem foglalkoztam azzal, hogy anyám bizonyára már fel is hívta az pszichológust. Teljesen jól éreztem magam – gyorsan felöltöztem és leszaladtam a lépcsőn.

Anya a konyhában várt, s közben elkészítette a reggelim – adtam neki egy puszit, majd - kezemben a szendviccsel – kimentem, hogy megnézzem Pajkost. Szegény lovacskámat nagyon elhanyagoltam az utóbbi néhány napban.

Magányosan álldogált a helyén – várta, hogy valaki kivigye. Amint meglátott fellelkesedett. Szemét le sem vette a szendvicsemről – elfeleztem, s egyik felét odaadtam neki.

Szerettem volna, ha minden rendben lett volna. Ha egy normális család lettünk volna – nincsenek álmok, mások és főképp betegség. Reggelente kikeltem volna az ágyból és kijöttem volna az istállóhoz.

Nyaranként egy szál bikiniben lecsutakoltam volna Pajkost és apáékkal együtt elmentünk volna sétálni. Délutánonként társasoztunk volna… És néha még el is utaztunk volna. Csak sajnos túl sok a volna.

Kiengedtem Pajkost a karámból és engedtem, hogy szaladgáljon. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy milyen pici volt, amikor megkaptam. Néha meg-megbotlott, de mindig boldogan nyerített.

Most csak körbe-körbeügetett és néha rám pillantott. Talán féltett, vagy érezte, hogy jön hozzám valaki… Nem érdekelt különösebben semmi, s tudtam, hogy a pszichológussal nem fogok másként viselkedni.

Zsigerből utáltam, ha valaki megpróbált nekem parancsolgatni, vagy az életemről kezdett el magyarázni – hogyan lehetne jobb, miként viselkedhetnék koromhoz méltón, próbáljak meg kedvesebb lenni…

Olyan voltam amilyen és ezen, senki se tudott változtatni. Fiatal voltam, de érettebb a koromnál és ezt senki se akarta elfogadni. Mindenki a tökéletes gyerekeket akart, s ha valakit otthon hagynak kicsapongni akkor azt az iskolában nevelik meg. Teljes diktatúrában éltünk a suliban, a maga módján – attól függ, hogy kinek a nézőpontjából nézzük.

Lovacskám simogatásában egy beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.

- Azt hiszem mennem kell – súgtam Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor elvágtázzunk.

Lovacskám beleegyezően nyerített egyet, majd elindult az oldalamon az istálló felé. Olyan kedves mosolyt erőltettem az arcomra, amilyen csak tellett tőlem, majd anya felé fordultam.

A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, amikor megláttam azt a férfit, aki Aro-val beszélt, s előtte anyámmal. Nem akartam, hogy bármi dolgom legyen azzal a férfival.

- Jó napot! – köszöntem semleges hangnemben.

- Szia! Alexander Gont vagyok, pszichológus. Szerintem jót tudunk majd beszélgetni, van egy veled egyidős fiam. – Jött a nyálas dumájával, ahogy azt előre sejtettem. Ő is csak egy kilencévesnek néz.

- Valóban? És vele is úgy beszél, mint egy óvodással? – anya halkan felszisszent, hogy viselkedjek.

- Nem, a fiam is olyan, mint te. Ezért is gondoltam, hogy jót tudunk majd beszélgetni. Esetleg van valamilyen hely, ahol…

- Menjünk fel a szobámba, úgyis kíváncsi lesz majd a…

- Rajzaidra. Anyukád mesélte, hogy szépen rajzolsz.

Megrántottam a vállam, majd elindultam fel. Nem foglalkoztam anyám idegeskedésével, csak minél előbb túl akartam esni az egészen. És nem volt mondanivalóm.

A szobámba rendet raktam – már tegnap, amikor apa elmondta, hogy pszichológus jön hozzám… Mr. Gont elképedve nézett körül, majd leült a székre – ami az ablak mellett foglalat helyet.

- Szép szobád van! Látom szeretsz olvasni – nézett a könyvespolcom irányába. Egy ideig csak álltam az ajtóban, majd leültem az ágyamra – magam alá húztam a lábam.

A beszélgetés elég döcögősen indult, de aztán elkezdett mesélni a fiáról. Azt mondta, hogy ő is különleges és érettebb a koránál. Sajnos nem Ohio-ban lakik, így csökkent az esélye, hogy találkozzak vele – apja is csak azért jött Ohio-ba, hogy megnézze az anyját.

Megnézte a képeimet és ő is elcsodálkozott. A beszélgetés végére nem is úgy beszélgettünk, mint egy pszichológus-páciens, hanem mint az egyik barátom apja, aki a fiáról kérdez néhány dolgot.

- Ugye tudod, hogyha bármi kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz?

- Persze. Remélem, hogy boldogok lesznek és a fia majd tényleg orvos lesz. Ha ő is azt szeretné, és még maga is. Sok sikert a fiának! Remélem átadja.

Miután kiment a szobámból ledőltem az ágyra. Már tudom, hogy miért hívnak pszichológust, legalábbis ha valaki nem tud aludni. Viszont a fiára komolyan kíváncsi lettem.

Sokáig feküdtem az ágyon, majd miután teljesen kipihentem magam – vagyis a testem – lementem a nappaliba, ahol apa és anya egymást átkarolva ültek a kanapén. Ahogy elnéztem őket eszembe jutott, hogy talán, egyszer, majd én is a kanapén fogok ülni egy férfival.

Abban egész biztos voltam, hogyha feladnék jelenleg egy társkereső hirdetést, akkor mindenképpen beleírnám, hogy: Csak örökéletűek jelentkezését várom!

Az internetről eszembe jutott, hogy megnézem a chatszobákat, hogy Isabella Black létezik-e, és ha igen, akkor hol.

Nem zavartam meg anyáék boldog pillanatait, csak csöndesen felmentem apa – volt – dolgozószobájába és bekapcsoltam a gépet. Kis keresgélés után ráakadtam egy velem egykorú lányra, akit Isabella Balck-nek hívtak. A dolog furcsasága az volt, hogy egy napon születtünk, ugyanabban az évben…