A túlélő - 4. fejezet

Helló!

Hoztam nektek egy új fejezetet, remélem örültök! :)

4. Pszichológus

Hetekig nem volt semmi álmom – szó szerint, csak ürességet láttam. Féltem bárkinek is mesélni – kivétel apa –, mert azt hitem, hogy bolondnak tartanak majd.

Sokszor kalandoztak el a gondolataim – amiknek a tanárok nem nagyon örültek. Néha lerajzoltam az arcokat, akiket láttam magam előtt. Mindig ügyeltem a pontosságra – alanyaim, pedig mozdulatlanul tűrték, hogy lerajzoljam őket.

Akkor kezdett el megrémiszteni, amikor a rajzokra ráírtam, hogy kit ábrázol a kép. Az összes rajzomat egy mappába tároltam és soha, senkinek nem mutattam meg.

A nap nagy részében azt gyakoroltam, hogy ne gondoljak semmire – tudat alatt persze mindig gondoltam valamire, s így csak saját magamnak nehezítettem meg. Végül nagy erőfeszítések árán sikerült nem gondolnom semmire.

Így viszont túl éber lettem, s mindenre kínosan ügyeltem. Aztán olyanokon kezdtem el tudatosan – mert nem tartottam attól, hogy abból bajom lehet –, hogy minek miért az lett a neve, ami…

Ebédnél – amin egyre többször apa is részt vett, mert az új gyógyszerektől jobban érezte magát – a kést és villát cserélgettem. Ahogy egyik-másik neki ütődött a tányérnak hangos csattanás hallatszódott – ami a teljes csöndben érdekesen hatott.

- Kicsim, nem vagy éhes? – kérdezte anya zavartan, mire értetlenül néztem rá. Ő csak lenézett a tányéromra, ami tele volt szedve – de bele még senki sem kezdett.

- De… de csak… elkalandoztam. Bocsánat! – néztem szüleimre egyenként, majd hozzáláttam az evéshez. Hallottam a susmorgást a fejem fölött, de nem foglalkoztam vele.

Anya rendesen kapott pénzt, pedig ideje nagy részében itthon volt. Ennek nagyon örültem – mármint, hogy itthon volt –, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is anya kapja a pénzt. Hanem… Én!

Anya is sokkal boldogabb volt, miután a feketeköpenyesek eltűntek. És apa is megkönnyebbült, mintha a mások eltűnésével minden baj megszűnt volna.

- És, mit terveztél mára? – kérdezte anya könnyed, csevegő stílusban. Megpróbálta eltitkolni a hangjából áradó aggodalmat.

- Hát… a szokásosat. Ti terveztetek valamit? – kérdeztem vissza fesztelenül.

- Anyád úgy gondolja, hogy beszélgethetnénk, esetleg sétával egybekötve – mondta apa, szemét forgatva. Anyára nézve – úgy nézett, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék – inamba szállt a bátorság, hogy visszautasítsam a meghívást.

- Felőlem… - adtam a lazát, pedig komolyan megrémültem anya nézésétől.

Fel sem tűnt, hogy már dél van. Ennyire elkalandoztam volna? És mit csináltam egész nap? Úristen!

Felszaladtam a szobámba és elképedve láttam, hogy rajzok ezrei – amiknek a mappában volt a helyük – hevertek szanaszét. Ha ezt anya meglátta, akkor egész biztos őrültnek néz… Talán be is dug egy elmegyógyintézetbe.

Összeszedtem a lapokat és betettem őket a mappába. Mintha nem is itthon lettem volna, hanem valahol máshol… És az egészben a legszörnyűbb, hogy nem emlékszem semmire.

Talán csak… csak a pénzről akar anyu beszélni. Nem, biztos! A képekért csak nem… Esetleg apa mondhatott valamit anyunak…

Elővettem a kedvenc toppom, majd magamra vettem a kardigánt is. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy fésülködni is kéne. De ha mégis valami olyat találna mondani, amit nem kéne, akkor az én kezembe is van egy aduász.

- Mostmár biztos… Szerinted a véletlen műve, hogy idejönnek megölni és aztán mégsem? Még pénzt is adnak… Nem látsz a szemedtől? – hallottam meg lentről apa hangját. Megálltam a lépcső tetejénél és végighallgattam a beszélgetést – tudom, hogy illetlenség volt, de ez abban a percben nem érdekelt.

- Ugyan… Azt se tudod mit beszélsz! – vagdalkozott anya. – Elmondtad neki, hogy hallucinálni szoktál?

- Miért tereled a szót? Kérlek, vedd észre, hogy azért jöttek, hogy elvigyék! Meg…akarták…ölni! Ha nem mondod el, amit tudsz, akkor…

- Akkor mi lesz? Könyörgöm! Rákos vagy, ráadásul az utolsó stádiumban, jobb lenne, ha hagynád, hogy én magam járjak el az ügyben!

- Igen, szívem! A lényegre tapintottál! Rákos vagy, az utolsó stádiumban, éppen ezért kéne hagynod, hogy segítsek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy apa megrázza anyát a karjánál fogva.

Ezt az időpontot választottam arra, hogy lemenjek. Mert tudtam, hogy anya csak nagy kínok után mondaná el és akkor még a következményekre nem is gondoltunk.

- Indulhatunk? – toppantam be a nappaliba, de úgy tettem, mintha a karkötőmmel babrálnék.

Szüleim egy szó nélkül elindultak, majd sietve utolértem őket – persze nem kellett sokat gyalogolnom. Anya éppen megtorpant, s én majdnem belefutottam – mintha, apával versenyeztek volna.

- M’ a…? – tettem kezem anya vállára, mire összerezzent. Egyenesen előre nézett, én pedig követtem a nézését – egészen a férfiig, akit már láttam.

A férfi most Aro-val diskurált. Szinte láttam, hogy könyörög neki – de sajnos nem volt olyan jó a szemem, hogy le tudjam olvasni a szájáról, hogy mit akar, vagy nem akar.

Aro szeme rám villant, majd ördögien elmosolyodott - a hideg is kirázott… Valamit tervezett - egyáltalán nem tetszett már az ötlet sem, hogy valami rosszat tervez.

- Anyu… - suttogtam olyan halkan, ahogy csak ment.

- Thomas, vidd vissza Anne-t! – parancsolt apára, aki nem mert ellenkezni.

Apa elkezdett maga után húzni, én pedig engedelmesen követtem. A saját anyám… Mit csinál vele…

Hátranéztem és láttam, ahogy Aro megnyalja a szája szélét, s közben egyre közelebb megy anyámhoz. Csak akkor tértem észhez, amikor anya elhalón suttogott…

- Ne! – kiáltottam fel, s egy könnyed mozdulattal kiszabadultam apa fogásából. Úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. Már csak egy kicsi választotta el Aro ajkát anyám nyakától… - Kérem! Én… én megteszek bármit, csak ne bántsa! – álltam meg előtte és elszántan néztem Rá.

Csalódottan húzódott vissza, majd egy ördögi mosollyal – mint amilyet már láttam – megfogta a kezem. A szeme elkerekedett…

- Oh, drága Anne! Nem bántom a szüleid, de úgy látszik, hogy csatlakoznod kell hozzánk.

- Egy feltételem van! Amint betöltöttem a tizennyolcat csatlakozok, addig nem!

- Ez teljesen korrekt ajánlat! Legyen… Akkor kilenc év múlva találkozunk – simított végig az arcomon, amitől a hideg is kirázott.

Annyi kérdés jutott eszembe, amit anyának akartam feltenni… Mit nem mond el? Miért akarja Aro, hogy csatlakozzak hozzájuk? És akkor én is más leszek? Ki volt az a férfi, akivel Aro és nemrég ő is beszélt?

Egy kérdést sem tettem fel, mert egyszerűen nem tudtam megszólalni. Az anyám engedné, hogy elvigyenek? Ilyen egyszerűen lemondana rólam?

Anya a karomnál fogva megragadott, majd – a rázás helyett – elkezdett húzni. Talán megint büntetésben leszek, és nem enged majd el sehova… Nem érdekelt!

Amint hazaértünk felküldött a szobámba – csendes léptekkel mentem fel az emeletre. Nem jutottam el a szobámig, amikor meghallottam anya kétségbeesett hangját – megálltam a lépcső tetején és leültem a fal mögé, hogy ne lássanak.

- Ha nem engeded el és nem jön oda…

- Akkor már nem élnél! – mondta apa.

- Inkább a halál, mintsem, hogy a lányunk is olyan legyen… Thomas, mondd, hogy van remény!

- Neked kell megvédened, mikor én már nem leszek, és amikor tizennyolc lesz, én… Okos nő vagy, és én bízom benned!

- Szerinted nagyon magába fordult? – kérdezte anya, s tudtam rám érti.

A választ már nem vártam meg, mert bementem – most már ténylegesen – a szobámba. Előkerestem a rajzokat és nézegettem őket.

A legfelső képen egy fiú mosolygott rám vissza – nem színeztem ki semelyik képet, a felirat szerint Edwardnak hívják.

Aztán egy lány következett – rövid haja volt. Szeme mosolygott, s ránézésből meg tudtam róla állapítani, hogy szokott pörögni – lehetnénk barátok, szerintem.

Nem néztem tovább a képeket, mert valaki be akart jönni a szobámba. Mondhattam volna, hogy: Senki nem jöhet be a szobámba!, de akkor is bejött volna, aki be akar.

- Bejöhetek? – kérdezte apa a küszöb előtt állva, miután kinyitottam az ajtót.

- Azt hiszem, azért nyitja valaki ki az ajtaját, hogy beengedje azt, aki be akar jönni – mondtam, majd félreálltam az útból, hogy apa be tudjon jönni.

Zavartan nézett körül, majd az ajtóra nézett – amit én abban a pillanatban becsuktam. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy apa mit fog mondani.

- Leülhetek? – Mutatott az ágyamra, mire bólintottam, s ő leült. Megveregette maga mellett a helyet én pedig engedelmesen leültem.

Általában akkor ültettek le – ő is, és anyu is – amikor valami fontosról akartak velem beszélni. Leültettek, aztán vártak, mintha ki tudnám találni a gondolataikat. Aztán bosszúsan felsóhajtanak, és azt mondják:

- Ezt nem tudom, hogyan…

Amikor harmadszorra is így történt a komoly beszélgetés – mert voltak komoly beszélgetéseink – már nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Az egész helyzet olyan komikus volt.

- Ne nevess ki! Ez nagyon komoly…

- Én a helyzeten nevetek, nem rajtad. Már számtalanszor ültünk le így és sose tudjátok, hogy hogyan kezdjetek hozzá. Tudom, hogy még csak kilencéves vagyok, de a koromhoz képest elég érett. A suliban is…

- Anyád szerint jót tenne egy beszélgetés neked egy… pszichológussal – tört ki apából a mondanivalója. Általában így szokott történni – meggyőzőm őket, hogy idősebb vagyok a koromnál.

Amit viszont apa mondott, az kiverte a biztosítékot – jóllehet, hogy nem rá haragudtam, de mégis rajta csattant az ostor. 

- Pszichológus? Semmi bajom! És egy cseppet sem fordultam magamba! – ordítottam magamból kikelve, s rájöttem, hogy most hazudtoltam meg magam. – Beszéltél az álmaimról, igaz? – kérdeztem egy kicsit visszafogottabban.

- Sajnálom! De tudnod kell, hogy az álmaid által különleges vagy. És Aro emiatt szeretné, ha csatlakoznál hozzájuk.

Az álmaim miatt? Ugyan mit érnek el vele, ha én álmodok? Istenem, milyen világban élünk!

Meg sem lepődtem, amikor elaludtam és aznap álmodtam. Hetek óta erre vártam, hogy lássak valakit, vagy valamit, aztán elgondolkozzak, hogy ki és miért volt az álmomban.

A nappaliban álltam – előttem a kanapén egy nő ült – és körülnéztem. Más bútorok voltak, de nagyon hasonlóak, mint most. Előre sétáltam, hogy köszönjek a nőnek, s elmondjam, hogy nem betörő vagyok.

- Elnézést!

- Miért kérsz elnézést?Hiszen rokonok vagyunk, és itt lakunk.

- Rokonok? Szabad megtudnom, hogy kicsoda?

- Természetesen, de előbb foglalj helyet! – mutatott a vele szemben lévő fotelra, ahova én leültem. – Örülök, hogy megismerhetlek! Kate vagyok, a nagymamád, apai ágon. Már vártam, hogy megismerhesselek.

- Oh, akkor… Én most ezt nem értem! Hisz’ te meghaltál! – mondtam ki, kertelés nélkül.

- Én sem értettem az elején – nevetett fel önfeledten. Ha jobban végignéztem rajta, akkor csöppet sem nézett ki nagymamának. Inkább anyukának. – Van az a sorozat... Mi is a neve? – nézett rám, majd a homlokára csapott. – Szellemekkel suttogó. Ott is volt a nagymama, aki látta a szellemeket, majd az unokája is látta. Hát, tulajdonképpen ez is hasonló képesség.

- Képesség? De a Szellemekkel suttogó csak egy sorozat volt. Igazából nem lája senki sem a szellemeket, csak a kisgyerekek.

- Rendben, elfogadom ezt a verziót is, de akkor mivel magyarázod meg, hogy mi ketten most beszélgetünk?

- Ez csak egy álom. És egy álomban minden megtörténhet – álltam fel, s kezdtem el idegesen járkálni. Teljesen más megközelítésből kellett mindent újból gondolnom. – Például, ha most azt akarnám, hogy legyek tizennyolc, akkor annyi lennék.

- Igazán vicces lesz, ha tényleg az lesz a barátod, akire sokan gondolnak – mondta nevetve nagymamám, de én nem is figyeltem rá. – Tudod, az álmoknak vannak jelentései, de vannak álmok, amik maguk a jelentés. Gondolom nem rólam akartál álmodni, ha már a te felvetésednél tartunk.

- Igazából, csak álmodni akartam. Mondjuk egy egész napot, hogy anyám hülye ötleteit ne kelljen végighallgatnom. És ne kelljen bájcsevegnem egy pszichológussal.

- Anyukád egy kissé kimerítő. De mégiscsak anya! Túl fogod élni azt a beszélgetést, csak ne nagyon beszélj az álmaidról.

- De ugye nem kell megmentemen a világmindenséget? – Nagymamám hatalmasat nevetett. Ennyire hülyeséget kérdeztem volna?

- Nem kell, legalábbis a világmindenséget. És nem vagy egyedül…

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt hogy érti. Nem vagyok egyedül különleges vagy tiszta idióta. Nagymamám homlokon csókolt, majd felébresztett.

Kellemesen ébredtem – nem foglalkoztam azzal, hogy anyám bizonyára már fel is hívta az pszichológust. Teljesen jól éreztem magam – gyorsan felöltöztem és leszaladtam a lépcsőn.

Anya a konyhában várt, s közben elkészítette a reggelim – adtam neki egy puszit, majd - kezemben a szendviccsel – kimentem, hogy megnézzem Pajkost. Szegény lovacskámat nagyon elhanyagoltam az utóbbi néhány napban.

Magányosan álldogált a helyén – várta, hogy valaki kivigye. Amint meglátott fellelkesedett. Szemét le sem vette a szendvicsemről – elfeleztem, s egyik felét odaadtam neki.

Szerettem volna, ha minden rendben lett volna. Ha egy normális család lettünk volna – nincsenek álmok, mások és főképp betegség. Reggelente kikeltem volna az ágyból és kijöttem volna az istállóhoz.

Nyaranként egy szál bikiniben lecsutakoltam volna Pajkost és apáékkal együtt elmentünk volna sétálni. Délutánonként társasoztunk volna… És néha még el is utaztunk volna. Csak sajnos túl sok a volna.

Kiengedtem Pajkost a karámból és engedtem, hogy szaladgáljon. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy milyen pici volt, amikor megkaptam. Néha meg-megbotlott, de mindig boldogan nyerített.

Most csak körbe-körbeügetett és néha rám pillantott. Talán féltett, vagy érezte, hogy jön hozzám valaki… Nem érdekelt különösebben semmi, s tudtam, hogy a pszichológussal nem fogok másként viselkedni.

Zsigerből utáltam, ha valaki megpróbált nekem parancsolgatni, vagy az életemről kezdett el magyarázni – hogyan lehetne jobb, miként viselkedhetnék koromhoz méltón, próbáljak meg kedvesebb lenni…

Olyan voltam amilyen és ezen, senki se tudott változtatni. Fiatal voltam, de érettebb a koromnál és ezt senki se akarta elfogadni. Mindenki a tökéletes gyerekeket akart, s ha valakit otthon hagynak kicsapongni akkor azt az iskolában nevelik meg. Teljes diktatúrában éltünk a suliban, a maga módján – attól függ, hogy kinek a nézőpontjából nézzük.

Lovacskám simogatásában egy beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.

- Azt hiszem mennem kell – súgtam Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor elvágtázzunk.

Lovacskám beleegyezően nyerített egyet, majd elindult az oldalamon az istálló felé. Olyan kedves mosolyt erőltettem az arcomra, amilyen csak tellett tőlem, majd anya felé fordultam.

A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, amikor megláttam azt a férfit, aki Aro-val beszélt, s előtte anyámmal. Nem akartam, hogy bármi dolgom legyen azzal a férfival.

- Jó napot! – köszöntem semleges hangnemben.

- Szia! Alexander Gont vagyok, pszichológus. Szerintem jót tudunk majd beszélgetni, van egy veled egyidős fiam. – Jött a nyálas dumájával, ahogy azt előre sejtettem. Ő is csak egy kilencévesnek néz.

- Valóban? És vele is úgy beszél, mint egy óvodással? – anya halkan felszisszent, hogy viselkedjek.

- Nem, a fiam is olyan, mint te. Ezért is gondoltam, hogy jót tudunk majd beszélgetni. Esetleg van valamilyen hely, ahol…

- Menjünk fel a szobámba, úgyis kíváncsi lesz majd a…

- Rajzaidra. Anyukád mesélte, hogy szépen rajzolsz.

Megrántottam a vállam, majd elindultam fel. Nem foglalkoztam anyám idegeskedésével, csak minél előbb túl akartam esni az egészen. És nem volt mondanivalóm.

A szobámba rendet raktam – már tegnap, amikor apa elmondta, hogy pszichológus jön hozzám… Mr. Gont elképedve nézett körül, majd leült a székre – ami az ablak mellett foglalat helyet.

- Szép szobád van! Látom szeretsz olvasni – nézett a könyvespolcom irányába. Egy ideig csak álltam az ajtóban, majd leültem az ágyamra – magam alá húztam a lábam.

A beszélgetés elég döcögősen indult, de aztán elkezdett mesélni a fiáról. Azt mondta, hogy ő is különleges és érettebb a koránál. Sajnos nem Ohio-ban lakik, így csökkent az esélye, hogy találkozzak vele – apja is csak azért jött Ohio-ba, hogy megnézze az anyját.

Megnézte a képeimet és ő is elcsodálkozott. A beszélgetés végére nem is úgy beszélgettünk, mint egy pszichológus-páciens, hanem mint az egyik barátom apja, aki a fiáról kérdez néhány dolgot.

- Ugye tudod, hogyha bármi kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz?

- Persze. Remélem, hogy boldogok lesznek és a fia majd tényleg orvos lesz. Ha ő is azt szeretné, és még maga is. Sok sikert a fiának! Remélem átadja.

Miután kiment a szobámból ledőltem az ágyra. Már tudom, hogy miért hívnak pszichológust, legalábbis ha valaki nem tud aludni. Viszont a fiára komolyan kíváncsi lettem.

Sokáig feküdtem az ágyon, majd miután teljesen kipihentem magam – vagyis a testem – lementem a nappaliba, ahol apa és anya egymást átkarolva ültek a kanapén. Ahogy elnéztem őket eszembe jutott, hogy talán, egyszer, majd én is a kanapén fogok ülni egy férfival.

Abban egész biztos voltam, hogyha feladnék jelenleg egy társkereső hirdetést, akkor mindenképpen beleírnám, hogy: Csak örökéletűek jelentkezését várom!

Az internetről eszembe jutott, hogy megnézem a chatszobákat, hogy Isabella Black létezik-e, és ha igen, akkor hol.

Nem zavartam meg anyáék boldog pillanatait, csak csöndesen felmentem apa – volt – dolgozószobájába és bekapcsoltam a gépet. Kis keresgélés után ráakadtam egy velem egykorú lányra, akit Isabella Balck-nek hívtak. A dolog furcsasága az volt, hogy egy napon születtünk, ugyanabban az évben… 

A túlélő - 3. fejezet

Helló! Jöttem, láttam, győztem!
A hatodik fejezet szépen alakul, s a saját történetemet is elkezdtem egy perce írni :D Na, ki szurkol nekem??? (a designhez nemsokára csatlakozik egy új fejléc)

3. Mesék

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Anyának van munkája és így minden rendben lesz. Ezek után minden jóra fog fordulni – még ezeket a kimerítő álmokat is elviselem, csak legyen a szüleimmel minden rendben.

Aro is megkönnyebbült, mert látta rajtam, hogy elfogadom a tényt. Lehet, hogy anya még kevesebbet lesz itthon és nekem kell mindent megcsinálnom, de megéri.

Mindig is csak egyvalamit akartam azt, hogy apa boldog legyen. Hogy érezze: törődünk vele. Mert Ő megérdemelte…

– De tudnod kell egy-két dolgot. És vannak szabályok is, amiket be kell tartani – simogatta meg a hajam Aro, majd felállt. – Mint azt bizonyára észrevetted, mi – mutatott a feketeköpenyesekre egyenként – mások vagyunk. És nem szeretnénk, ha ez kiderülne. Biztos vagyok benne, hogy tudsz titkot tartani.

– Mások… azt hiszem, ezzel megbirkózom. Oké…

– Igen, ezért hideg a testünk és ezért vörös a szemünk, de erről, kérlek, ne kérdezz. Te változtattál meg mindent… Ha szabad hasonlítgatni, akkor olyan vagy, mint a dédmamád. Kedves, okos, de te még különleges is vagy.

– Köszönöm – pirultam el zavaromban, a sok bók miatt. Nem számított, hogy tulajdonképpen Aro is a dédmamámat dicsérte.

– Oh, milyen feledékeny vagyok – nevette el magát Aro. – Szeretném, ha megismerkednél Jane-nel! – intette magához a lányt. Bólintottunk mindketten egy aprót, majd Jane visszaült a helyére. – Nézd, el, hogy Marcus – mutatott a barnahajú férfira – és Caius – mutatott a szőke hajú férfira – kicsit távolságtartóak. De megnyugtatlak, hogy ez csak… óvintézkedés.

– Jó napot! – biccentettem feléjük is.

Nem akartam bajt, ezért nem kérdezgettem senkit. Sem arról, hogy miért nem esznek, sem arról, hogy mit dolgoznak. Anya sem mondta, hogy mit dolgozik, de különösebben nem is érdekelt.

Mosolyogtam és érdeklődtem – csak olyanokat, amiket szoktak kérdezni társalgásokban. Jobb ötlet híján megkérdeztem, hogy van-e háziállatuk. Majd, hogy akarnak-e háziállatot – mert én spekuláltam egy nyúlra is, de Pajkos miatt nem biztos, hogy jó ötlet…

 Készítettem anyának és magamnak egy tepsi karfiolos húst – amit mindketten szerettünk. Megpróbáltam rávenni, hogy segítsen kikeverni a tejfölt, de nem jártam sikerrel.

– Esetleg, egyszer ellátogathatnátok Olaszországba. Biztosan élveznéd, hogy egy kicsit pihenhetsz, és nem kell semmit csinálnod, csak élvezni a Napsütést – mondta Aro, mert Ő segített nekem kikeverni a tejfölt, hogy anya tudjon beszélni Caius-szal.

– Igazán hízelgő a meghívás, de nem biztos, hogy élvezném a Napsütést. Hároméves korom óta, csak akkor ér Nap, ha kimegyek lovagolni – nevettem én is, bár az én nevetésem nem volt olyan tiszta.

–  Oh, de lehet, hogy Olaszországba többet mennél ki. Sokszor vannak vásárok, és szerintem találnál magadnak egy-két dolgot.

–  Igen, lehet… De ugye tudja, hogy ez legfeljebb akkor lehetséges, miután… apa meghalt.

–  Tudom, hogy mennyire kötődsz édesapádhoz, és nem erőltetem. Ha kedved lesz hozzá és elég erősnek érzed magad hozzá. Anyukádat is nagyon megviseli ez az egész. Hidd el, láttam! – koptatta meg a fejét. – Tudod, én inkább a rosszfiú szerepében szoktam előjönni, de veled igazán vicces tejfölt kikeverni.

–  Hát, igazából én is félek Öntől – nevettem önfeledten. Aro megvonta a vállát és letette a tálat.

Féltem, hogy megbántottam valamivel, s megérintettem a vállát – mosolyogva visszapillantott.

Mire a nappaliba értem, már nem volt ott senki – anyun kívül. Aro rám mosolygott, tehát nem lehet olyan súlyos dolog.

–  Anya? Minden rendben? – tettem a vállára a kezem.

–  Igen, csak el kellett menniük. De majd még visszanéznek, valamikor. Most menj és készítsd el apádnak a levest. Gyerünk! – parancsolt rám, amikor nem mozdultam.

Visszasiettem a konyhába, hogy kivegyem a húst a sütőből. Míg apa levesét készítettem el a hús kellően kihűlt. Úgy gondoltam, hogy apát meglepem.

A tálcával a kezemben – ami roskadt az ételektől – benyitottam a szobába. Apa nem aludt, de a szeme csukva volt. Nem ijedtem meg, mert látszott – a mellkasa emelkedéséből –, hogy lélegzik.

– Hát ez valami új… Idáig nem kaptam husit. Mivel érdemeltem ki? Ugye nem az utolsó vacsorámra készültél? – kérdezte, mintha csak tudta volna, hogy én készítettem egyedül – kis segítséggel – ebédjét.

Leültem az ágy szélére, de nem néztem apát – illetlenség lett volna. Megvártam, míg lenyeli az utolsó falatot is, aztán megkóstolja a karfiolos húst…

Miután végzett letette a tálcát szokásos helyére – az éjjeli szekrényre – rakta. Szerettem apával ülni és nézni ki a fejünkből. Sokszor csináltuk már ezt, így el lehetett felejteni a rossz dolgokat.

– Anya furán viselkedett. Lehet, hogy a munkaadói miatt, de… Szerinted, ha valami baja lenne elmondaná nekem?

– Bizonyára, hacsak nem olyan dolog, amitől óvni próbál.

Óvni… Akkor nem hozta volna ide a munkáltatóit. Persze semmi bajom nem volt velük, de azért mégiscsak megrémisztettek – nem gondoltam volna, hogy… ááá, mindegy.

- Még mindig szeretnéd, ha mesélnék neked? – simított végig a karomon apa. – Aztán te is elmesélhetnéd, hogy milyen szörnyűséget álmodtál.

– Bocsánat, hogy felébreztettelek. Még mindig nagyon szeretném hallani a történeteket, de nem kezdenéd azzal, aki leugrott egy szikláról? Gondolom Ő is rokonom volt.

– Oh, hát megtaláltad azt a cikket? Titkon reménykedtem benne, hogy később találod meg. De, akkor kezdem a legrégebbivel – mosolyodott el apa. Biztos voltam benne, hogy mindent nagyon részletesen fog elmesélni…

Megigazítottam apa háta mögött a párnát, hogy kényelmesen tudjon mesélni. Láttam rajta, hogy elgondolkozott, hogy hol is kezdje.

– Minden ezernyolcszázkilencvenötben kezdődött, amikor megszületett a család legifjabb tagja. A család nem volt túlságosan gazdag, de ennek ellenére mindent megadtak a kislánynak. Persze akkoriban voltak elvárások… A tizenhat éves lányok sorban elkeltek, de Esme – a dédmamád – nem tudott alkalmazkodni az elvárásokhoz. De apja kérésére hozzáment egy Charles Evenson nevű férfihez. Charles nagyon kegyetlen volt Esmével… Aztán mikor Charles-t behívták a háborúba és Esme egyedül maradt… Csak miután másodjára is behívták a nagyapámat, akkor szökött el. És aztán leugrott a szikláról, mert úgy tudta, hogy meghalt a kisfia. Sajnos, Ő már sosem tudhatta meg, hogy a nagyapám fizette le az orvost… - sóhajtott apa, majd fürkészte az arcom… - Persze aztán pár év múlva Charlest megölték.

– Szóval a dédmamám leugrott egy szikláról… Ez szomorú! De Te is megszülettél.

– Meg. Az apám nem akarta, hogy egy gyilkosról – bár csak közvetve volt az – kapjam a nevem. A saját nevét azért nem változtatta meg, mert az édesanyja adta, akit nagyon szeretett. Az anyám sajnos meghalt, miután az apámat elvitte a rák. De addig boldogan éltünk. A nagyapád tudta, hogy meg fog halni és, hogy nem lesz több gyereke, viszont abban bízott, hogy nekem lányom születik, aki nagyon hasonlítani fog az anyjára. Akkor már nem volt jól… Kincsem, én nem leszek veled, amikor a fiúk… elkezdenek érdeklődni utánad. És nem leszek már ott az esküvődön se, de ha Én is hallgatok a megérzésemre, akkor… Kérlek, ígérd meg, hogy nem adod fel az első akadálynál! – szorította meg a kezem.

– Ígérem! – szemem sarkából kicsordult egy kövér könnycsepp, majd, miután végigfolyt az arcomon áttért apa tenyerére. Csodáltam apát, hogy milyen jól viseli a gyilkos kórt.

Nem engedi, hogy végleg elgyengüljön – még mindig Ő akart az erős férfi lenni. Nem engedte, hogy lássuk, fél…

– Elmeséled, hogy mit álmodtál? Valami szörnyű lehetett…

Sokáig csak magam elé néztem és vártam, hogy elkezdjek mesélni. Apa is türelmesen várt, és várt…

Mintha meg lett volna kötve a kezem és nem tudtam volna beszélni. Pedig mindent el akartam mesélni apának, hogy éreztem mindent, miután leugrottam a szikláról – vagyis Esme.

– Apa, lehet, hogy Esme túlélte a zuhanást? – tettem fel a kérdést, kicsit bizonytalanul. Vártam, hogy apa elkezdjen nevetni, de nem tette. – Apa?

– Emlékszel, amikor beszéltünk, hogy vannak olyan emberek, akik képesek túlélni dolgokat? Tudod, valamilyen csoda folytán nem halnak meg.

– Szerinted Ő is túlélte a zuhanást? De aztán, ha túl is élte, mi történt vele? Miért nem kereste a nagypapát?

– Miért keresnél egy olyan embert, akiről azt hiszed, hogy meghalt? Bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lehetett neki, ha tényleg túlélte… Vele álmodtál, igaz?

– Olyan valóságos volt, mintha Én ugrottam volna le a szikláról, s aztán a fájdalom… De volt utána valami fura, mert mindenem elkezdett égni, de belül – nem tehettem róla, de teljes lelkesedéssel meséltem. Már nem borzongtam meg, inkább feltöltött adrenalinnal. – De most megyek, hagylak pihenni. És lovagolni is akartam – tettem gyorsan hozzá gyorsan, mielőtt elkezdett volna ellenkezni.

A tálcát letettem a mosogatóba – majd később elmosogatok. Felszaladtam és előkerestem a lovaglócuccom, majd leszökdécseltem, s végül kimentem az istállóhoz.

Pajkos előtt nem voltam szégyenlős – mindenki más előtt igen. Már előre várta lovacskám, hogy felpattanjak a hátára és kiügessünk. Azt terveztem, hogy anya engedélyével elügetek a közeli erdőbe.

Nem nyergeltem fel Pajkost – mert ki nem állhatta, ha nyeregben ülök és nem a hátán. Átugrattam a kerítésen és hagytam, hogy Pajkos arra menjen, amerre akar.

Meg sem lepődtem azon, hogy Pferd-ék farmjához megy. A látvány megdöbbentett. Néhány ijedt ló nyerítésétől volt hangos a környék – az úton nem is mertem ilyen szörnyűségre gondolni.

A ház helyét egy nagy hamukupac és itt-ott előforduló bútor maradék jelezte. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nagy tűz kellett ahhoz, hogy egy egész ház leégjen.

Anya is ott állt a szörnyülködők között – véletlenül sem nézett rám, pedig jól tudta, hogy ott vagyok… Pajkos hangos nyerítése elárult…

Ő tudott róla! – futott át az agyamon, de rögtön vissza is szívtam volna. Pedig az megmagyarázta volna, hogy miért viselkedett úgy.

Fölösleges volt megkérdezni, hogy túlélte-e valaki – azon a néhány lovon kívül. Mindenki hangosan zokogott – főleg a nők, a férfiak támaszok voltak –, aki ismerte a házaspárt azok tudták, hogy milyen kedvesek voltak.

Nem voltam kíváncsi anyám magyarázkodására, ezzel egy időre maga ellen fordított. Nem volt a szememben más csak egy bűnrészes – segített a gyilkolásban. Csak tudnám, hogy miért Pferd-ék…

Kényszerítettem a lovam, hogy elfussunk, egyenesen tovább. Már nem akartam engedélyt kérni, hogy elmehessek az erdőbe. Csak futni akartam – a futás megnyugtatott.

– Anne, vajon miért nem csodálkozom, hogy itt látlak? – hallottam meg a hátam mögül az ismerős férfihangot.

– Sokszor jövök el, mert van a közelben egy kis patakocska, ahol olyan tiszta a víz… És Pajkos is szeret az erdőben kirándulni – direkt nem fordultam meg, volt rá két okom. Az egyik Pajkos volt – aki így is eléggé zavart volt –, a másik pedig… Nem kérdeztem, de tudtam, hogy valahogyan a gondolataimat ki tudja olvasni – Aro.

– Nem foglak bántani, ahhoz túl értékes vagy. És tartod a szád, így nincs miért megöljelek. Nagyon sajnálom azt a házaspárt! Menj, és érezd jól magad! – búcsúzott el Aro, majd fogtam magam és tovább haladtam.

Kezdett egyre jobban ellenszenves lenni, hogy ez a… Nem, nem szabad káromkodni – még gondolatban sem. Csak ellovagolok, és Pajkossal jól érezzük magunkat.

Nem lehetett megállítani – mintha világgá akartam volna menni. Hiszen az anyámnak semmi sem számít, ha a munkájáról van szó. Elé akartam állni és a szemébe mondani, hogy hagyja inkább a munkát és majd én megyek – de az igazság az volt, hogy félelmem csak erősödött. Ha ezek az emberek képesek voltak gyilkolni, akkor mi állítaná meg őket, hogy a családomat meggyilkolják?

Megint vártam a csodára – míg Pajkos a kis folyócskából ivott – kellett valaminek itt lennie, hogy azok ide jöttek. Elmém hátsó zugában egy aprócska hang figyelmezett, hogy ne kezdjek el nyomozni – de képtelen voltam megállni.

Tudnom kellett, hogy az apám biztonságban van, hogy minden rendben lesz – még akkor is, ha tudtam ennek semmi esélye. Talán valakit kerestek? Vagy véletlenül kerültek ide? Anyám is olyan sorsra jut, mint azok?

Hiába gyűlöltem – pillanatnyilag – anyámat, a halálát még most sem kívántam. Korán fel kellett nőnöm, és korán – túl korán – meg kellett birkóznom egy szörnyű ténnyel.

Én észre se vettem – Pajkos már a fülét hegyezte –, hogy valaki közeledik. Azt se bántam volna, ha Aro - mégis úgy döntve, hogy megöl – jött volna utánam, helyette – kevésbé rémisztő – Jane lépett ki a tisztásra.

Leült mellém, mintha ő nem lett volna más. Talán jobban megért, és akkor talán segítene nekem. Talán…

– Azért jöttél, hogy megölj? – nevettem fel keseredetten.

– Nem… A… Aro megtiltotta. Azt mondja, hogy: „Igazán különleges” vagy. Persze azt még nem tudja, hogy vagy-e olyan veszélyes, mint én – nevetett fel, s volt benne valami állatias. Megborzongtam a felvetéstől, hogy Ő veszélyes lenne.

Egy első ránézésre nagyon kedves lánynak gondoltam – de aztán tovább gondoltam és rájöttem, hogy a meggyilkolásomról milyen élvezettel beszélt.

– Te… te meg akarsz ölni, engem? – akadt a levegő a tüdőmben. Miért akarna megölni engem?

– Az elején meg akartalak, aztán még akkor is, amikor kiderült: különleges vagy, de most már nem. Lehet, hogy még a végén barátok leszünk.

– Barátok… Szabad megkérdeznem, hogy miért vagy itt? Nincsen jobb tippem az ölésen kívül.

– Mondjuk úgy, hogy figyelek rád. Nem lenne jó, ha valaki rád támadna – magyarázta, mintha csak egy egyszerű matekpéldát mondott volna el.

Egy ideig elgondolkozva néztem Pajkost – aki éberen figyelte kettősünk. Csak akkor nyugodott meg, amikor felálltam és úgy döntöttem haza megyek.

Jane velem együtt mozgott – mintha minden pillanatban történhetne velem valami. A biztonságom érdekében nem kérdeztem fölösleges dolgokat.

Jane csak akkor ment el, mikor felültem a lóra és elindultam. Lassan mentem, egészen addig, amíg Jane el nem tűnt a látókörömből – aztán gyorsabb iramra váltottam.

Csak el akartam tűnni, minél előbb. Az erdő többé nem jelentett menedéket. Olyan volt, mintha az álmomban lévő lány – Isabella Black – is menekült volna. És erdőben futottunk…

Remélem, hogy a sziklaugrás nem fog megvalósulni… Amint megláttam az ismerős farmot lassítottam – tartoztam Pferd-éknek ennyivel.

Megcsapkodtam Pajkos pofáját, hogy érezze: itt vagyok neki. Keservesen nyerített fel – kereste az édesanyját –, de válasz nem érkezett.

Összeszorult a szívem, amikor lovacskám szeme sarkából egy könnycsepp csordult végig az arcán. Lehajoltam és adtam fejére egy puszit. Nagyon szerettem!

Szomorú volt hazafelé az út. Egyikünknek sem volt kedve almát csenni… Úgy ügettünk végig az úton, mindenki tudta, ha ránk nézett: szörnyűség történt.

Nem ugrattunk át a kerítésen, inkább körbe mentünk és a kertkapun mentünk be. Lassan szálltam le a lovamról, majd még lassabban mentem be.

Anya már várt rám a nappaliban, de csak leintettem. Egyenesen a konyhába mentem, hogy elkészítsem apának a vacsorát. Egyszer anya megpróbált megállítani – a lépcsőnél megfogta a karom –, de tovább mentem.

Ilyenkor volt a legnehezebb elképzelni, hogy mi lesz velünk – anyával – mikor apa már nem lesz. Nem is vettem észre, hogy az ágya szélén ülök és zokogva hajtom le a fejem.

Apa felült és magához húzott – nem érdekelte a fájdalom. Halkan suttogott megnyugtató szavakat a fülembe – nem várta, hogy rögtön megnyugodjak…

– Elmeséled mi bánt? – kérdezte, miután abbahagytam a sírást. Lehet, hogy apa tudja?

– Félek, hogy ha te nem leszel, akkor minden összeomlik – magyaráztam. Mert igazából ettől féltem…

– Oh, de hát ez butaság. Annak idején én is így éreztem, aztán tessék! Tudom, hogy rémisztő… egyre kevesebbet mozgok… De mert én meghalok, még nem fog összedőlni a világ.

– Mi van akkor, ha anya nincs biztonságban? – kérdeztem, mire apa arca megfeszült. Kezeit ökölbe zárta. – Te tudsz valamit, igaz? Kérlek, mondd el!

– Ez… Lényegtelen! Ez olyan dolog, hogy anyád óvni próbál. Csak vigyázz magadra!

– Azt teszem… Remélem ízleni fog a leves, most más milyet hoztam. Ha végeztél, csak tedd le a tálcát…

– A helyére. Tudom.

Kivágtattam a szobából, egyenesen le a nappaliba. Anya reménykedve nézett felém… Egy ideig csak farkasszemet néztem vele, aztán – nagyot sóhajtva – leültem.

- Kicsim… Kérlek... Én csak meg akarlak óvni. Nem akarom, hogy bajod essen! Ha történne veled valami, abba beleőrülnék – tört ki anyámból minden. Megpróbáltam nem rá figyelni, de amikor a sírását meghallottam…

Nem tudtam anyára haragudni, egyszerűen nem ment. Az olyan lett volna, mintha megölték volna egy részemet. Meg akartam óvni mindentől, hogy boldog lehessen.

- Nem haragszom rád, csak nem szeretem, hogy titkolózol. Miért?

Anya nem válaszolt, csak magához ölelt. Mintha valami olyat suttogott volna, hogy megmentettem az életét, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak félrehallottam.

Ha egy kicsit gondolkoztam, akkor rájöttem, hogy így akar biztonságba tudni.

Eddig egyszer mentem ki engedély  nélkül, de utána nagyon leszidtak. Meg is értettem őket akkor, mert egy fura férfi követett engem.

Egészen estig nem is gondolkodtam azon, hogy esetleg megint álmodhatok olyan valóságosat. Egyik részem vágyott arra, hogy újabb titkokat tudjak meg – mert valamiért úgy éreztem, hogy ezek titkok –, a másik részem viszont irtózott már a gondolattól is, hogy bajom essen.

Mintha nem egy, hanem több ember lennék. Külön gondolatokkal, érzésekkel… Ha például Isabellára gondoltam rögtön tudtam, hogy a nagymamájának volt egy naplója. És az a napló jutatta el Isabellát az én dédmamámhoz – és új családjához. És csak akkor, ha nagyon koncentráltam tudtam meg, hogy kit, hogy hívnak – már akit Isabella megemlített.

Izgatottan hajtottam le a fejem a párnára, de nem jött álom a szememre. Olyan voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor – túl izgatott voltam.

 Csak vártam és vártam… Aztán felálltam az ágyból és elkezdtem mászkálni a szobában. Előkerestem dédmamámról a képet. Szép volt, nagyon szép, de Ő nem Én voltam. 

A túlélő - 2. fejezet

A második fejezettel érkezem :) Ebben a fejezetben feltűnik a Volturi is, de, hogy miért, az csak a fejezetből derül ki. 
Örülnék pár kommentnek, hogy tudjam: Mit gondoltok a történetről.

2. Álom és valóság

Hat éve az egész családot megrázta a hír, hogy apa rákos. Hat éve anya teljesen összeomlott, majd nagy nehezen sikerült ,,életre kelteni”. Hat éve apa felfogadott egy lovaglótanárt, és hat éve lovagolok Pajkoson.

Apán nem látszik a kór, nem engedi, hogy mások sajnálják… Úgy élünk, mintha minden rendben lenne. Apa nem dolgozhat, de ez nem gátol meg minket semmiben. Mióta apa nem keres pénzt – de az ellátáshoz és a ló ellátásra is szükség van pénzre – anyának kellett munkát vállalnia és apa maradt velem itthon.

– Apa! Ezt nézd! – álltam fel Pajkos hátán. Már ő sem volt pici, de teljesen a szívemhez nőt. Apával még mindig kekeckedik, de apát ez szórakoztatja – akárcsak engem.

– Le ne ess! Nagyon ügyes vagy! De ugye a leckédet már megírtad? – jött ki a kertbe apa. Megviselt köntösét viselte. Az idő múlásával többet volt fáradt és egésznap abban a köntösben volt.

- Már akkor megírtam, amikor hazajöttem.

Apa megcsóválta a fejét, majd visszament a házba – ez annyira rémisztő, amikor azt nézed, hogy az apád mikor lesz rosszul és…

Én tovább folytattam a gyakorlást – ugratni már nagyon jól tudtam. Pajkos, ha meghallotta az autót, akkor eszeveszett módon elkezdett ügetni a kerítés mentén. Most viszont nem rohant a kerítéshez – valószínűleg megilletődött, amikor nem csak anya kocsija fordult a felhajtóra.

Leültem Pajkos hátára, majd oda ügettünk a kerítéshez. Lovacskám a vendégekkel nem szimpatizált, elkezdett hátrálni. Megpróbáltam visszafogni, hogy a lábamat beakasztottam a kerítésbe, de Pajkos tovább hátrált, végül megállt.

Anya – miután kiszállt az autóból és körül nézett – elém lépett. Lehajoltam, hogy kérjek egy puszit, de hoppon maradtam. Értetlenül néztem anyára.

- Hol a sisakod? – rótt meg a köszönés és puszi helyett. – Megmondtam, hogy sisak nélkül nem lovagolhatsz, még a végén leesel róla és akkor vihetlek a kórházba…

Még mielőtt más miatt is leszidott volna – lovagló kesztyű hiány, boka- és térdvédő – elügettem. Tudom, hogy anya ideges a munka miatt, de én igazán nem tehet róla, hogy a munkáltatói el akarnak látogatni… Ó, te jó ég!

Vágtatva folytattam az utat, majd a matracra – ami a gyakorlásnál kellett, hogyha leesek, puhára essek – ráugrottam. Úgy sprinteltem be a házba, majd fel a szobámba, mintha kergettek volna.

Felvettem az előre előkészített virágos ruhát – amit most az egyszer felveszek, aztán soha többé – és előkerestem topánkámat is, mert a lovagló csizma nem illett a ruhához.

Előkerestem a vanília illatú parfümömet és fújtam két aprót a nyakam két oldalára. Megnéztem magam az egészalakos tükörben – véleményem szerint ronda voltam ebben a ruhában –, de a tükörben egész normálisan néztem ki.

Kihúztam magam, vettem egy nagy levegőt és leléptem a lépcsőn – eggyel kevesebb. Anya már várt rám a lépcső előtt – le akarta ellenőrizni, hogy azt vettem-e fel, amit megbeszéltünk. Nem okoztam neki csalódást. Magamra erőltettem a mosolyt, majd anyába karolva bementünk a nappaliba.

A nappaliban három férfi és egy nő – inkább lány – talpig feketében várt ránk. Már akkor sem értettem, hogy nekem miért kell részt vennem ezen az ismerkedésen.

– Scuzi! – motyogtam az orrom alá, miután anya volt szíves tájékoztatni, hogy munkaadói olaszok.

– Ugyan, caromia, bizonyára nem szándékosan felejtetted el, hogy édesanyádhoz vendégek jönnek – lépett elém a legsötétebb köpenyes, fekete hajú férfi.

Mintha kezem porcelánból készült volna, úgy fogta meg és adott rá egy csókot. Lassan felnézett a szemembe, s így megcsodálhattam vörös íriszét.

– Nem szándékos volt, csak tudja, ha a lovammal kint vagyok teljesen elvesztem az időérzékem – magyaráztam bele-bele pirulva.

– Oh, Gillian, nem is mondtad, hogy ennyire hasonlít… Esetleg itt maradhatnánk estére? Holnap nincsen iskola, s jobban megtudnánk ismerni egymást. Tudod, Anne, az anyukád nagyon ügyes.

– Nincsen ellenemre, Aro! – egyezett bele rögtön anya. Jelentőségteljesen néztem rá, hogy ez nem igazán jó ötlet, mert apa egyre rosszabbul lesz, s egyedül nem tudok rá vigyázni.

– Elnézést! – mondtam, majd a konyhába átsétálva elkészítettem apának a bögrés levesét. Fölösleges volt nagyobb adagot készíteni neki, mert nem evett sokat.

Felszaladtam a lépcsőn – kezemben a tálcával, amin rajta volt egy bögre és egy pohár –, kopogtam a hálószoba ajtaján, majd az engedély után beléptem a szobába.

Letettem a tálcát az éjjeli szekrényre, majd segítettem apának felülni – hátát kitámasztottam a párnájával –, aztán odaadtam neki a tálcát.

– Csak tedd le az éjjeliszekrényre a tálcát, ha végeztél! – mondtam neki, majd egy fintor után – ami a lent várakozó vendégeknek szólt – kimentem a szobából.

Lementem az emeletről és visszamentem a nappaliba. Anyára néztem, aki zavartan nézett rám, aztán elmosolyodott – így akarta nekem jelezni, hogy mosolyogjak.

– Ebédeltél? – vont kérdőre anya.

– Igen?! Apának vittem fel a levesét – magyaráztam. Utáltam, amikor vendégek előtt égetett le.

Azzal sem voltam tisztában, hogy hol fognak aludni ezek az idegenek. És az sem járta, hogy csak az egyikkőjüknek tudtam a nevét.

– Anne, gondolom nem baj, ha Jane alszik ma a szobádban – mondta anya, nem kérdezte. Mertem volna mást mondani… Még a végén leharapja a fejem…

– Felőlem – rántottam meg a vállam. – Alszok én Pajkossal. Amúgy is nyugtalan volt.

– Rendben – egyezett bele anya. – Viszel magaddal valamit? Úgy értem nassolni valót.

– Viszek két almát és egy könyvet. Meg elemlámpát – tettem hozzá gyorsan mielőtt anya bármit is kérdezhetett volna.

Negyedóra alatt összepakoltam a cuccokat, amiket ki szándékoztam vinni. Elköszöntem a szüleimtől, majd kimentem a lovacskámhoz. Nagyon örült, hogy ott leszek vele.

Egyik olyan könyvemet vittem ki, amit apu adott még régebben. Ebbe tettem bele a fényképet a dédmamámról, hogy megnézzem egyszer a könyvet – tudtam, hogy egyszer úgyis keresni fogom a képet, és akkor rögtön megtalálom.

Kinyitottam a könyvet – miután nekidőltem Pajkos hasának. A kép az első oldalon volt. Szép nő volt a dédmamám, de azért kezdett kirajzolódni, hogy kicsit másabb leszek.

A hajam karamellbarna volt, igaz, de anyunak köszönhetően vörös csíkok is voltak benne. Szemem mandulavágású volt, s csokoládébarna.

Tovább lapoztam, s kiesett egy nem odaillő lap. Egy kis kutakodás után végre megtaláltam a lapot. Gyorsan átfutattam rajta a szemem – így megtudva a legfontosabb információkat.

A cikk – mert kiderült, hogy egy újságból lett kivágva – egy öngyilkos nőről szólt, aki leugrott az Ashland város határában magasodó sziklákról – megborzongtam a cikk olvasása közben, én nem lennék képes leugrani…

Visszatettem a cikket – amit még mindig nem értettem, hogy mit keres a könyvben – és a képet a helyére, majd összecsuktam a könyvet és lettem a lábam végébe. Megfogtam az egyik almát és visszadőlve odaadtam Pajkosnak.

Leoltottam a lámpát, majd becsuktam a szemem és elaludtam. Az álom elején még semmit se vettem észre, de amikor elmélyült… – és én a teljes tudatlanságba csöppentem fura dolog történt –, a cikkről álmodtam.

Az ablakpárkány felsértette a lábam, de nem foglalkoztam vele. Csak el akartam érni a sziklákat, hogy a kisfiammal lehessek. Az én drága egyetlen kisfiam, Charles… - zokogva surrantam ki a kórház kertjéből.

Az őrök nem vettek észre, még utoljára visszanéztem a kórház ormos épületére, ahol elveszítettem a kisfiam, majd – sebes lábbal és fájó végtagokkal – futottam a megváltás felé.

Mikor felértem a legmagasabb sziklára hagytam, hogy elöntsenek az emlékek. Az orvos, aki tizenhat éves koromba a lábamat látta el… És a férjem kegyetlenségei… azt akartam, hogy semmi köze ne legyen a kisbabámnak a férjemhez mégis az Ő nevét adtam.

A szellő meglibbentette a kórházi hálóing alját. Aztán ugrottam… Vártam a fájdalmat, ami nem is váratott magára sokat… A fájdalom elviselhetetlen volt, aztán minden csendesés és békéssé vált.

A következő, amit megéreztem az a szörnyű égés a végtagjaimban és a nyakamnál… Miért büntetsz így, Istenem? – kérdeztem magamban, mert megszólalva csak sikítottam.

A tűz csak terjedt és terjedt…

Valaki sikított – kellett pár perc mire rájöttem, hogy én vagyok. A tüzet még mindig éreztem, pedig csak egy álom volt… Egy nagyon valóságos álom.

Ébresztőm – Aro – aggódva figyelte a reakciómat. Szemében lázas kíváncsiságot fedeztem fel. Mintha Ő is látta volna, amit én át is éreztem.

– Sajnálom, hogy felébresztettem – motyogtam zavaromban. A hideg kéz végigsimított a homlokomon, ezzel megszűntetve a tűz okozta fájdalmakat.

- Nem ébresztettél fel. Beszélgettem még édesanyáddal. De most pihenj!

Eszem ágában sem volt nem engedelmeskedni. Mindennél jobban el akartam aludni, de féltem, hogy a tűz újra visszatér. Végül rávettem magam, hogy legalább a szemem pihentessem – amiből újbóli mély álom lett, igaz nem az előző folytatása.

Fáradt voltam – legszívesebben ledőltem volna a földre, és nem mozdultam volna többé –, mégis tovább mentem, kilátástalanul, fásultan, beletörődve az esélytelenségbe. Aztán a fák ritkulni kezdtek. Először nem mertem elhinni… De végül kiértem egy tisztásra. És a tisztás végén, hat cédrus árnyékában ott volt a ház – pont úgy festett, ahogy a nagyi leírta.

Sírni tudtam volna – hogy az örömtől, a fáradtságtól vagy egyéb bennem kavargó érzéstől, arról fogalmam sem volt. Remegő, bizonytalan léptekkel indultam meg a veranda felé – és közben imádkoztam, hogy ne tűnjön el a ház délibábként, mikor közelebb érek. A ház a helyén maradt, bennem pedig újabb aggodalom ütött tanyát. Mi van, ha üres? Ha senki sincs itt?

Abban a pillanatban, ahogy végigborzongatott a kétség, a ház ajtaja kinyílt, és hét alak lépett ki a verandára. Megtorpantam. Eddig a terveim között csak annyi szerepelt, hogy meg kell találjam a házat, de fogalmam sem volt, mit teszek majd, ha tényleg ráleltem. Nem mertem erről gondolkodni, mert szinte biztos voltam benne, hogy semmit sem találok majd az erdőben. 

***

Jó pár percig csak bámultunk egymásra, mintha kölcsönösen szellemeket látnánk, aztán végül lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy végre meg tudjak szólalni.

–        Én… Isabella Black vagyok…

***

Nem hallottam, hogy bárki közeledne felém – összerezzentem, mikor a hideg érintést megéreztem a vállamon. A családfő állt mellettem – Carlisle – pont olyan gyönyörű volt, mint egy angyal a szőke hajával és a halvány, de kedves, megértő mosolyával. Óvatosan felsegített a földről, nem volt erőm ellenkezni vele, és nem is akartam.

***

Kipattantak a szemeim – és egy nagyon rossz ötlettől vezérelve, hirtelen felültem, aminek egy kiadós szédülés lett a következménye. A szoba, amiben feküdtem, olyan volt, mintha Alice Csodaországába kerültem volna – akkor még nem is sejtettem, hogy ez tényleg így volt. Ennél színesebb szobát még soha az életben nem láttam – mindenhol apró, kedves díszek, babák, plüssállatok, képek. Egy kanapészerűségen feküdtem – amit a hátam sajgásából ítélve, nem alvásra terveztek.

***

Esme az ágyamra ült, körbetekert a takarómmal, hogy ne zavarjon a bőre hőmérséklete, és az ölébe vont engem. Nem szólt egy szót sem, csak halkan dúdolgatott nekem.

Ebből az álomból a Nap sugarai ébresztetek fel – és nem a sikoltozásom.

Zavarban voltam, először is, mert fogalmam se volt róla, hogy ki az, az Isabella Black és egyáltalán hová futott – vagyis futottam én. Aztán ott volt, hogy a saját dédmamám ölében voltam…

Mintha a maratont futottam volna le, úgy ömlött rólam a víz. Ezek az álmok megrémisztettek… És egy csomó dologról kellett gondolkodnom, hogy megfejtsem, mi értelme vannak ezeknek az álmoknak.

És ezek az álmok nem hagyták pihenni az agyam, inkább mintha tényleg futottam volna, és tényleg ott lettem volna, és önálló gondolataim voltak – igaz nem a saját testemben, de a testhez kapcsolódóan.

Nyújtózkodtam egyet, majd bementem a házba, hogy elkészítsem apának a reggelijét és anyának is csináljak egy szendvicset. Aztán eszembe jutott, hogy anya ma nem dolgozik.

Persze fésűt és váltásruhát nem hoztam magammal az istállóba, így kénytelen voltam a szakadt pizsamámban és a fejemen lévő szénaboglyával mutatkozni anyu vendégei előtt.

– Háromévesen igazi kis tündérke volt. Akkor alva járt, sajnálom, ha zavarta Önöket – magyarázkodott anya, majd meghallotta, hogy beléptem a hátsó ajtón, sajnos nagyon nyikorgott.

– Jó reggelt! Anya felvitted apának a reggelijét?! – ébredtem fel, mint akibe villám csapott volna. Anya eddig rám hagyta apa ápolását.

– Igen, gondoltam megspórolom neked az utat, bár ahogy látom így is-úgyis felmész.

 Vettem a célzást és reggelim helyett felmentem a szobámba – ahol Jane már nem tartózkodott – és előkerestem egy anya szerint megfelelő ruhát.

Miután felöltöztem, átbotorkáltam a fürdőszobába és először is megmostam az arcom –, hogy valamennyire felébredjek. Aztán fogat is mostam, majd megkerestem a hajkefét és megpróbálkoztam a lehetetlennel – kifésülni az elaludt hajamat, ami ilyenkor inkább hasonlított egy nagy szénakazalra.

Nagy nehezen sikerült rendesebb formát öltenie, de még mindig voltak olyan helyek – természetesen hátul, hogy még véletlenül se lássam –, ahol felállt.

Feladtam, ehhez most túl fáradt voltam. Ahogy visszagondoltam első álmomra, mintha égettek volna abban a pillanatban… Szörnyű volt, mert fogalmam se volt róla, hogy ezt mivel érdemeltem ki.

Mielőtt lementem volna a nappaliba még benéztem apához – ellenőrizni, hogy jól van-e. Békésen aludt, ilyenkor nem tűnt betegnek – amúgyse látszott rajta, de mégis látszódott, hogy valami megváltozott.

– Majd, amikor az ebédemet behozod, beszélgethetnénk. Egyszer azt kérted, hogy meséljek neked régi történtet a családról – hallottam meg a halk, rekedtes hangot. Bólintottam, majd kimentem a szobából.

Emlékeztem, mert még most is szerettem volna hallani azokat a törtneteket. Például a nagypapáról vagy a nagymamáról… és természetesen – jelen pillanatban ez foglalkoztatott a legjobban – a dédszüleimről.

Felkészültem, hogy apa majd többször is a dédmamához fog hasonlítani, de nem érdekelt. Neki elnéztem, de csak neki. Mert különben utáltam, hogy mindenki arról beszélt és az iskola régi tablójára mutogatnak…

Meggyőződésem volt ugyanis, hogy én egészen másképp nézek ki, de amikor ezt megemlítettem, akkor mindig azt mondták, hogy: Várd csak ki a nyolcadik évvégét!

Nem, nem vártam a nyolcadik végét, és nem akartam, hogy hasonlítgassanak. Mert én egy külön egyéniség voltam…

Észre se vettem, hogy már a lépcsőnél vagyok, csak akkor, mikor majdnem hasra estem – szerencsére még idejében megfogtam a korlátot.

Össze kell szednem magam! – szóltam rá saját magamra. Még csak az kéne, hogy anyának miattam ne legyen munkája. Ezt is olyan nehéz volt megszereznie, és a pénzre is szükség volt…

Vettem két nagy levegőt és beléptem a nappaliba, ahol a négy feketeköpenyes már várt. Jane egész kedvesnek tűnt, és Aro sem volt az a rémisztő látvány, de a másik két férfi a hideg nyugalmukkal – és azzal, hogy meg sem szólalnak…

– Oh, caromia, ülj le! Nem tudtál aludni, azután a szörnyű álom után? – kérdezte aggódva Aro, majd lenyomott a kanapéra, s megint láttam a szemében a lázas kíváncsiságot.

– De, csak… keveset aludtam - nyugtattam meg a férfit. Mindenki leült, majd Aro anyára nézett.

– Úgy döntöttünk, hogy amíg itt ,,nyaralunk” addig édesanyád lehet a segítőnk. Tudjuk, hogy mennyire nehéz nektek, és szeretnénk segíteni – mosolygott őszintén Aro.