Blogger Templates
KÖLTÖZÉS!!!
Kérlek, ha tetszett a történet, akkor mindenképpen kövessétek a Főblogom, ami ezentúl az egyetlen történetes blogomként fog funkcionálni.
www.stellabrandy.blogspot.com

MOVING!
Please, if you liked the story, be sure to follow the Főblogom, which is now the only history will function as a blog Online Arcades.

2011. szeptember 20., kedd

A túlélő - 6. fejezet


6. Születésnap

Másnap reggel nem akartam felkelni. Nem csak azért, mert az álomból nem akartam felkelni, hanem egyszerűen utáltam a mai napot – már most.
Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia, de már tegnap el lett döntve, hogy semmi sem lesz olyan, mint ahogy elterveztem. Anya túl akaratos ahhoz, hogy engedjen.
Csak hagytam, hogy a percek múljanak, s továbbra sem keltem ki az ágyból. Melissa és Angela nem jönnek át, tehát addig maradok az ágyban ameddig akarok. Vagy felkelek és elmegyek sétálni, a környéken.
Valamit csak tudok ma csinálni – ha már suli nincs. Pajkos ma bent marad az istállóban, mert nem szeretném, ha holnapig valami baja esne.
A holnapi napomat is megterveztem teljes egészében, de nagy valószínűséggel nem lesz belőle semmi. Ugyanis nem mehetek sehova egyedül. A házunk rabja lettem.
Felöltöztem és kissurrantam a folyósóra. Nem láttam senkit, amiből arra következtettem, hogy anya vagy apával van, vagy pedig nincs itthon.
Halk motoszkálás hallatszódott a szüleim szobájából, ami gyorsabb tempóra ösztönzött. Halkan vettem fel a cipőm, majd a hátsó ajtón át kisurranva a kerítésen át távoztam.
Pajkos nézett, aztán visszafordult a fal felé. Azért sem akartam ma elvinni, mert a mai akcióm biztos nem fog elengedni anya, viszont Pajkossal át tudok ugratni a kerítésen.
Itt nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány, vagy fiú az utcákon sétálgat egyedül. Engem már megszoktak, mert az iskolából hazajövet is szoktak látni.
Velem szemben egy kellemetlen ismerős jött. Megpróbáltam úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, nem sok sikerrel.
- Hát, te mit csinálsz egyedül? – Alex kérdésétől kirázott a hideg, valamiért taszított.
- Ezt én is kérdezhetném. Nem érdekel, hogy mit csinálsz.
- Hát, akkor, szia. Remélem, többet nem találkozunk!
- Én is! – mondtam ugyanolyan utálatosan, mint ő.
Alex biztos nem fog hiányozni, hiába csak egy napja ismerem. Utáltam, ha valaki nem hitt nekem és, ha hazugnak neveztek. Eddig egyetlen ellenségem sem volt, de úgy látszik, Alex nem hagy más utat.
Én nem tudtam senkire nagyon haragudni, még anyámra se, aki néha tényleg az őrületbe kerget. Nem szerettem, ha valakivel nem vagyunk olyan viszonyba, hogy legalább beszélgessünk. És nem szerettem haragudni, utálom azt az érzést.
Bementem Vivien néni boltjába, hogy vegyek magamnak egy tábla csokit. Már a pénztárnál álltam a kiválasztott trióládémmal – a fehér-, tej- és étcsoki különlegesség volt a kedvencem -, amikor a zsebemhez kaptam.
Lemondóan tettem le a csokit, majd üres kézzel sétáltam végig a futószalag mellett. Ez egyáltalán nem volt fer dolog – a születésnapom már tényleg csak egy szokványos nap lesz.
- Anne, várj! – kiáltott utánam Angela. Nem is értettem mit keres itt, de egyáltalán nem bántam.
A futószalag végénél megvártam, míg mellém ér. Láttam, hogy magához veszi a kiválasztott trióládémat, aztán fizetett. Nem is értettem, hogy mit csinál. Talán csak kérkedni akar? Angela nem olyan.
Kicsit morcosabb lettem, mert láttam az arcán, hogy Ő boldog. Gyermeki féltékenység futott át rajtam, s rögtön el is illant, amikor kezét kinyújtva a kezembe nyomta a csokit.
Hálásan néztem rá. Angela volt az egyik legjobb barátnőm, de én nem az anyagiak miatt szerettem, hanem mert kedves volt. Sok mindent meg tudtunk beszélni, olyan dolgokat is, amit Melissával nem.
- Boldog születésnapot! Sajnos csak ennyivel tudok most szolgálni – nevetett rám, mintha a nagyobb ajándékot máskorra tervezné.
- Köszi – nyitottam ki azonnal a csomagolást. – Kérsz? – Angela egy ideig hezitált, hogy elfogadja a felé nyújtott csokit.
Mindig is csodáltam, hogy Angela csak nagyritkán eszik csokoládét – ellentétben velem, aki csak úgy tömte magába a boldogsághormonokat tartalmazó nassolnivalót. Persze abban biztos voltam, hogy néha ő is bűnözik és a legrosszabb napjain képes magába fogadni egy kisebb tábla csokit, de ez még mindig semmi volt hozzám képest.
Angela útjai elváltak az enyéimtől – már a boltból kilépve. Boldogabb voltam – köszönhetően a csokoládénak -, s meg sem fordult a fejemben, hogy Angela elmondhatja anyának, hogy találkoztunk.
Gyorsabb tempóra váltottam, mert még nem akartam hazamenni. Anya vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy elmentem? Lehet, hogy már tudja is… Nem, akkor már rég utánam jött volna!
Már elég távol jártam amikor lassítani kezdtem lépteimen. Már messze jártam a házunktól, s a bolttól és az erdő mellettem futott. A házak itt csak néha-néha voltak fellelhetőek, de voltak nagyon díszesek is.
Ahogy távolabb értem szembe találtam magam a világ egyik legcsicsásabb épületével. Olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, de egyáltalán nem illett ide. Mikor közelebb mentem, hogy megnézzem mi áll névként a postaládán valaki lefogott.
- Ne menj oda! Ez a mások területe.
Hátrapillantva egy nem várt személlyel találtam szembe magam. Alex valószínűleg futott utánam, hogy még idejében elérjen, mielőtt közelebb megyek.
- Akkor már értem mi ez a sok dísz. Eléggé furák ezek a mások. Erdő mellé építkezni, ráadásul ilyen díszes házat. Vajon mire kell nekik ez a sok csicsa? – néztem Alexre kérdőn.
- Így csábítják ide a gyengébbeket. Ha engem kérdezel, akkor kannibálok.
- Ez nem túl csábító – borzongtam meg.
- Aki egyszer bemegy oda, az nem jön ki. Olyan ez, mint a filmeken. Hátborzongató, hogy milyen világban élünk – mesélte miközben maga után húzva elértük az erdő szélét.
- Reméltem, hogy nem kell haragban elválnunk. Nem azt mondom, hogy legyünk barátok, mert szemmel láthatóan nem szeretnél a barátom lenni, de ellenségek se legyünk – álltam meg vele szemben.
- Aha… Hát, akkor, szia! És ne menj a ház közelébe! – figyelmeztetett még utoljára, majd elindult tovább.
Fölösleges lett volna utána kiáltani. Még hátrapillantottam a ház felé, aztán én is elindultam haza. Most, hogy Alex sem olyan undok, talán ha újra találkozunk, akkor tudunk majd beszélgetni.
Remélem még fogunk találkozni, elvégre bármi megtörténhet. És, ha tényleg találkoznánk, akkor talán még barátok is lehetnénk. Jó lenne, ha barátok lennénk.
Hazabattyogtam, de a ház előtt megálltam. Nem tudtam, hogy csak simán bemenjek-e, vagy hátulról menjek, mintha, csak a kertben lettem volna. Az első variációra az igazat mondanám el, a másodikra meg kitalálnék valami hihető mesét.
Még mielőtt a kerítéshez értem volna az ajtón anya nézett ki. Nem tűnt túlságosan mérgesnek, de nyugodt sem volt. Semmi nem jutott eszembe, amiért így reagált az eltűnésemre.
A felismerés futótűzként terjedt végig a testemben. A kis szökésem közben eszembe sem jutott apa. Annyira belefeledkeztem a születésnapomba, hogy apára nem is gondoltam. Rettegve néztem anyára, aki nyugodt volt, s ezzel engem is megnyugtatott – nem tudott volna nyugodt lenni, ha apával történt volna valami.
Lehajtott fejjel somfordáltam anya elé, hogy megkapjam a fejmosásom. Semmi nem történt, s ez újfent ijedtségre adott okot. Felnéztem, de anya csak nézett, mintha lett volna valaki a hátam mögött. Gyorsan hátranéztem, hogy van e valaki mögöttem, de a levegőn kívül semmit sem láttam.
- Mi a büntetés? – sóhajtottam fel. Elfogott a rettegés, hogy anya szigorú lesz, s eltilt mindentől.
- Nincs büntetés. Vedd ezt szülinapi kiváltságnak, mert ilyen nem lesz többé. Most viszont azonnal felmész a szobádba, meg sem állsz odáig! – mondta el az ítéletet anya, majd oldalra állt, hogy be tudjak menni.
Teljesítettem kérését – mertem volna ellenkezni, azt hiszem nyomban kaptam volna egy fülest. Persze nem tudtam, hogy miért kell egyenesen a szobámba mennem. Éhes nem voltam, mert a csokival még mindig tele voltam.
Az ágyamon ülve elgondolkoztam. Sok minden érdekelt. Először is, hogy Alex honnan tudta, hogy én is tudok a másokról? És miért másoknak nevezte Őket?
A polcomhoz léptem és előkerestem a rajzaimmal teli mappát. A titokzatos Cullen család… A fekete-fehér rajzokról jól kivehető volt az arcok, s testek jellegzetességei. Minden egyes megszámlálás után hiányt éreztem. Eggyel több férfi volt, mint nő, de látszólag mindenkinek meg volt párja. Páros képeket nem készítettem – nem éreztem szükségét, s amúgy sem én irányítottam a rajzaim, ahogy az álmaimat sem.
Az egyik férfi – név szerint Carlisle – nagyon megtetszett, így rajzon keresztül. A többi férfihoz és nőhöz képest Ő idősebbnek látszott. Ezt csak az arcáról tudtam leolvasni, mert amúgy semmiben sem különbözött a többi húsz-huszonhárom éves férfiaktól. Arcáról viszont több éves tapasztalatot tudtam leolvasni.
A képen egy erős izomzatú, közepes testalkatú fiatal férfi tekintett vissza rám. Vonásai simák voltak, s ha rá néztem a képre rögtön egy filmsztár jutott róla eszembe.
De a képről azt is meg tudtam állapítani, hogy házas emberről van szó. A gyűrű ott csücsült a házasságot jelképező ujjon. Furcsa mód elszontyolodtam ettől a tudattól.
Miután összeszedtem a lapokat, s visszatéve a mappába a polcra tettem, a helyére. Valamiért úgy éreztem, hogy el kell dugnom a mappát – mintha valami titkos dolgot rejtegettem volna. Persze idegene nem is érthették, hogy kiket rajzoltam le. Lehet, hogy meg is vádolnának valamivel.
Ma már nem büntetik a boszorkánysággal vádolt személyeket, kivétel természetesen a mi kis községünk. Itt, mintha megrekedt volna az idő. Annyira régimódiak itt néha az emberek, hogy az már ijesztő. Ezért sem volt szabad ,,hihetetlen” dolgokat csinálni. Anyát már így is beskatulyázták, szerintem. Persze olyanok, hogy boszorkányégetés, vagy kínzás már nem volt, egyszerűen börtönbe zárták a megvádolt személyt. És mi csak egy kis község voltunk.
A mellettünk lévő városok, községek már felvették a globalizációs elemeket. Volt pláza, éttermek és minden, ami a fejlődéshez kellett. Még nem voltam olyan puccos helyeken, de terveztem, hogy elmegyek. Mindenki irigykedni fog majd rám, én pedig büszkén kihúzom magam – aztán mindenkinek elmesélem az élményeim, de nem várom el, hogy körülrajongjanak.
Leültem az ágyam szélére, mert meghallottam a közeledő hangokat. Kopogtak, én pedig behívtam. Azt hittem, hogy anya jön, s mégis megbüntet, de tévedtem. Az ajtóban anya helyett apa állt.
Szokatlanul erősnek nézett ki, s egy pillanatra elképzeltem, hogy meggyógyult. Azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg csak a gyógyszerek hatása alatt van. Tegnap nem volt ilyen jól, de a gyógyszerek hatási ideje igen változó.
Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Rám mosolygott, s megfogta a kezem egyik kezével. Tenyeremet maga felé fordította, majd másik kezével benyúlt a köntös zsebébe és kihúzott onnan valamit.
A tenyeremben egy kis dobozka foglalt helyet, talpig becsomagolva. Azt hittem, hogy anyától és apától majd közös ajándékot kapok. A kis dobozka után nyúltam.
Óvatosan bontottam ki, vigyázva, hogy a csomagolópapír sehol se szakadjon el, még egy kicsit se. Miután a csomagolópapírt sikeresen eltávolítottam a dobozkáról, s félretettem még jobban megszemlélhettem magát a dobozt. Csak egy egyszerű, tetőfelpattintós doboz volt, semmi cicoma.
Mikor a doboz tetejét felpattintottam és megláttam a benne rejlő ékszert azt hittem, hogy menten elsírom magam. Egy vékonyka aranykarkötő volt.
Apa az összes spórolt pénzét a gyógyszerekre költötte. És most mégis a kezembe tarthattam egy színarany karkötőt – bizonyára nem tíz fillér volt.
Vissza akartam Neki adni – ezt nem fogadhattam el, ez túl drága volt… Persze arról már fogalmam se volt, hogy miként kéne visszaadnom.
-          Apu… - kezdtem mondandómba, de Apa mosolya megállított.
-          Most vissza akarod adni, igazam van? – Bólintottam egyet, mire édesapám megingatta a fejét. – Ezt a karkötőt az édesapám hagyta Rám, hogy adjam át a lányomnak. Ha pedig fiam születik, akkor addig kell továbbadni, míg egy lány kezébe nem kerül.
-          Szóval ezt nem a gyógyszerekre szánt pénzből vetted? – kérdeztem megkönnyebbülve.
-          Nem – mosolygott rám, majd felállt és kiment a szobámból.
Persze én még akkor nem tudhattam, hogy a kis medál – ami rajta lógott - legalább annyiba került, mint egy aranykarkötő. Boldog volt, hiszen édesapja nem úgy nézett ki, mint, aki nagyon beteg. Életerős volt és vidám.
Egész sokáig csak a szobámban ültem és vártam anyára – és arra, hogy mikor ordítja le a fejem. Amikor nyílt az ajtó megrémültem. Végigfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha anya tényleg elkezd velem veszekedni.
Mindenféle veszekedés helyett anya szélesre tárta előttem az ajtót, majd kimutatott. Ebből már sejtenem kellett volna valamit, de mit sem sejtve mentem ki a szobámból, majd le a lépcsőn.
A nappaliba érve lesokkoltam. Mindenki egyszerre kiáltotta, hogy: boldog születésnapot! Meglepődtem, hiszen anya megtiltotta… Melissa és Angela boldogan öleltek át, nem átengedve szüleiknek.
Miután sikerült elszakadnunk egymástól a lányokkal a szüleik is gratuláltak, hogy már tíz éves lettem. Már nagyon vártam, hogy végre engem is nagyként kezeljenek.
A vacsora is nagyon jól sikerült. Mindenki degeszre ette magát – még apa is lejött, s velünk vacsorázott. A felnőttek felnőttes dolgokról beszélgettek, mi a lányokkal, pedig vagy azt veséztük ki, hogy Alex-szel mi lehet vagy azt, hogy a tanárok miért adnak annyi leckét.
Megmutattam a lányoknak a szobámat és a rajzaimat, majd kimentünk a pajtához. Pajkos élénken elkezdett nyeríteni, amint meglátott.
Megengedtem a lányoknak, hogy felüljenek lovacskám hátára, aki meglehetősen ól bírta a kiképzést. Angela tériszonyos, de azért Ő is felült. Nagyon büszke volt magára, hogy nem szédült le Pajkosról.
Sajnos ez a nap sem tarthatott örökké, pedig nagyon szerettem volna – főleg, ha tudtam volna, hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban. Annyira szerettem volna, ha ez a nap örökké tartott volna…

2011. szeptember 11., vasárnap

Ma három hónapos a blog!

Hogy ez miért érdekes? Mert három hónapja még nem tudhattam, hogy egyszer idáig eljutok. Hogy a blog ennyi időt megélt. Most már az 1 éves évfordulót várom. Remélem Ti is :)

A túlélő - 5. fejezet


Ezt a fejezetet most kivételesen ajánlom is valakinek. Roberta tegnap ünnepelte születésnapját, így ez a fejezet, az ajándéka Tőlem!
Boldog születésnapot, még egyszer! 

5. Esme

Csak néztem a felfedezésem. Azt eddig is tudtam, hogy egy napon sok gyerek születik, de, hogy még egy évben is születtem azzal a lánnyal… Pedig legalább tizenhétnek kinéztem – éreztem magam – az álmomban.
Lehet, hogy ez csak egy álom volt – a jövőről. Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne rá? De akkor meg hülyének gondolna, inkább hagyom, hadd történjen, aminek történnie kell.
Azt az elméletemet, már el is felejtettem – mert semmi értelme nem volt –, hogy a jövőt álmodom meg. Mert nem a jövőben ugrott le a dédmamám egy szikláról, hanem a múltban.
Kezdett egyre zavarosabbá válni minden. Mert a múltban meghalt dédmamám úgy nyolc év múlva Isabellát nyugtatgatja. Ennek az esélye a béka feneke alatt volt.
Nem kezdtem el azon aggódni, hogy közelebb kerültem az elmezavarhoz – mert legalább akkor szerető közegben élhetném le az elkövetkező jó pár évet.
Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy engem senki se tud megölni és örökké élek – apu betegségével ellentétesen, s így betudhattam ezt egy védekező reakciónak.
Nem tudtam volna eldönteni, hogy mit csináljak – most, hogy túl vagyok egy beszélgetésen. Ha csatlakoznék szüleimhez, akkor biztosan – anya legalábbis – nem hagynának békén, s faggatnának. És én nem akartam, hogy faggassanak.
Nem haragudtam apára, amiért elmondta anyának, hogy mit álmodtam, de azért előtte megkérdezhetett volna – elvégre az én álmaimról van szó!
- Mit szeretnétek ebédelni? Ma még élhettek a lehetőséggel, hogy én készítem az ebédet, mert aztán holnap iskola… Na?
- Szerintem főzzünk együtt, olyat úgyis régen csináltunk már – vetette fel az ötletet apa, amire anya rá is bólintott.
A konyhába összegyűlve – szigorúan miután mindenki kezet mosott – elkezdődött az ötletezés. Mindenkinek más ötlete volt és nem tudtunk megegyezni – anya rántott húst, apa grillezett húst, én pedig karfiolos húst akartam.
- Akkor én készítek külön besameles karfiolt. A rántott húst megcsináljuk, és aztán grillezünk is.
- Jó ötlet, Anne! – értett egyet velem apa, de anya csak a száját húzta.
- Inkább lemondok a rántott húsról, majd legközelebb az lesz.
 Nem vitatkoztunk anyával. Míg ő és apa a húst fűszerezték be, addig én a besamelt készítettem el – vele együtt a karfiolt is.
Mintha a tudatalattink akarta volna jelezni, hogy ez az utolsó lehetőségünk nyugodtan ebédet készíteni – valaki tudta, hogy apa rosszabbul lesz.
Jókislányként mindent újra teljesítettem – mint a csodagyógyszer előtt -, hogy jobban érezze magát. Most viszont anya is segített – ő is érezte, hogy apa ideje egyre fogy.
Nem beszélgetett senki senkivel, csak mindenki tette a dolgát – anya takarított, én pedig főztem. A suliban uralkodó hajtás miatt egyre fáradtabb lettem.
Aztán volt egy nap – ami előtt mindössze két órát aludtam. A fáradságomat betudtam annak, hogy napok óta alig vagy nagyon rosszul aludtam.
Alig láttam el a tábláig, s mivel eddig is különcnek számítottam mindenki betudta ezt is annak – arról senki nem tudott, hogy apa beteg, mert anya nem engedte, hogy beszéljek róla. A mindenkin a diákokat értettem sajnos a tanár rossz passzba volt, s állandóan engem kérdezgetett.
- Miss Platt, ha megtenné, hogy nem aludna az órámon, azt nagyon megköszönném!
- Sajnálom!
- Nem alszik eleget? Menjen le a védőnőhöz. Mr. Gont lekísérhetné, s vigyázzon rá!
- Értettem! – állt fel az első sorból egy fekete hajú fiú.
Hátra jött, s elkezdte összepakolni a cuccaim. Nem nézett fel rám – tudtam, hogy nem ismerem ezt a fiút. Amikor felnézett ugyanaz a zöld szempár tekintett rám, mint… Oh, de hát Gont-nak hívják ebből már tudnom kellett volna.
Követtem Gont-ot az orvosi szobáig – ő hozta a táskám, de valamiért sejtettem, hogy a tanárnő direkt őt küldte le velem.
- Anne vagyok – mutatkoztam be mielőtt bekopogtunk volna az ajtón.
- Alex és nem kell, hogy sajnálj! – Értetlen nézésem láttán belefogott a magyarázatba. – A szüleim meghaltak és most a nagymamámnál lakok.
Csak néztem, de Ő ezt megelégelte és bekopogott az ajtón. A nővérke kedvesen ránk mosolygott, majd beengedett az aprócska szobába.
- Miben segíthetek?
- Csak egy kicsit fáradt voltam, esetleg kaphatok egy igazolást a mai napra? – kérdeztem mire egy bólintás kíséretében megkaptam az aznapi igazolásom.
- Mi történt? – A védőnő kérdése teljesen kizökkentett a szerepemből.
- Az édesapám nincs túl fényesen – ferdítettem el az igazságot, amit a haldoklik szó fejezett ki.
A védőnő eleresztett minket, majd Alex elkísért a bejáratig.
-  Tudom, hogy csak azért mondtad a védőnőnek, hogy apukád rosszul van, mert sajnálsz.
- Ha így hiszed, tévedsz!Ugyanis az apám tényleg beteg, nagyon beteg! Maximum azért sajnállak, mert a nagymamádnál laksz, és csak azért mondom el ezt, mert én sosem szerettem a nagymamámnál lenni, pedig csak egyszer adódott lehetőségem rá.
- Persze, az apukád beteg… - utánzott nyafogó hangnemben. Nem is így beszéltem, s idegesített, hogy kigúnyol. Az is zavart, hogy az apámról így mert beszélni…
- Az apám rákos és én sem akarom, hogy sajnálj!
Mielőtt bármit is mondhatott volna én már elindultam hazafelé. Nem érdekelt, hogy Alex mit hisz rólam vagy, hogy elhíreszteli… Csak haza akartam érni, s apa ölelő karjai közé bújni – tudtam, hogy apa még akkor is képes velem foglalkozni, amikor nagyon rosszul van.
Anya nem volt itthon – szerencsére, mert különben megakadályozta volna, hogy apát ,,zargassam”.  Miután ledobtam a táskám a kanapéra felszaladtam a lépcsőn. Az ajtó előtt megálltam, s elgondolkoztam, hogy kopogjak-e vagy csak simán menjek be. Elmélkedésemet apa bentről kiszűrődő hangja válaszolta meg.
- Gyere csak!
Nem tudom, hogy apa honnan tudhatta, hogy az ajtó előtt állok – mert most elvileg iskolában vagyok. De különösebben nem is érdekelt csak minél előbb apa karjai közt akartam lenni.
- Felkeltettelek? – Bűnbánón lehajtottam a fejem. Nem mentem tovább, csak az ajtóban toporogtam.
- Nem… Idejössz? – Veregette meg maga mellett az ágyat.
Lassú léptekkel közeledtem az ágy felé, majd minden elmosódott, s csak arra eszméltem fel, hogy apám karjai közt zokogok. Tudtam, hogy apának is legalább annyira nehéz, mint nekem – nekünk.
Sosem mertem tőle megkérdezni, hogy milyen tudni a saját haláláról. Talán nem is olyan szörnyű – a hozzátartozóknak, s kívülállóknak nehéz lehetett, de a betegnek vajon milyen?
- Apa… Kérdezhetek valamit? És megígéred, hogy őszintén válaszolsz?
- Persze kicsim. Ha utána elmeséled miért vagy itthon.
- Azt anélkül is elmondanám. Milyen tudni, hogy beteg vagy? – Nem néztem fel, mert féltem apa reakciójától.
Keze egy pillanatra megállt, s vele együtt a hajtincsem is – amivel eljátszadozott. Aztán újra elkezdett játszani a hajammal, egyúttal elsöpörve az arcomat takaró néhány tincset.
- Nehezebben lehetne elfogadni, hogy hirtelen halok meg. Így jobban fel tudunk készülni, mindannyian. Így ki tudtam élvezni az életem.
- De miért nem jártál kemoterápiára? Az nem segített volna? – Észre se vettem, de már sírtam. Féltem, hogy mi lesz velem, ha ő nem lesz…
Önző voltam, de még csak egy gyerek. Mégis mit várt tőlem Isten, vagy a Világ, aki ezt eltervezte? Mit akarnak, mit tegyek? Ez is a kis játszmájuk része?
- Amiért az apám se járt. Neked lesz lehetőséged egy teljes életre, és még, ha anyád nem is helyesli Aro-ék, jót tesznek neked.
- Ha csatlakoztam hozzájuk, akkor nem lehetek beteg?
- Akkor nem – mosolygott rám, és mintha vágyódást láttam volna felcsillanni a szemében.
- Aludhatok ma veled? – Már előre elterveztem, hogy mivel gőzöm meg, ha ,,nem” lenne a válasza.
- Persze. Elárulod végre, hogy miért vagy itthon ilyen korán?
- Elaludtam az órán – ismertem be végül. Apa ahelyett, hogy leszidott volna nevetésben tört ki – ilyen jóízűen nagyon rég nevetett.
Nem hittem volna, hogy egy ilyen dolog miatt apa és köztem még szorosabb kötelék alakul ki – de így lett. Sokkal súlyosabbnak éreztem az elvesztése iránt érzett fájdalmat.
Arrébb húzódott, hogy le tudjak feküdni mellé – egy kis vonakodás után ledőltem és hagytam, hogy apa betakarjon. Talán a nevetés tényleg erőt ad!
- Mi van akkor, ha felébresztelek este? Mert olyat álmodok…
- Itt leszek veled. Az édesanyám is mindig miattam aggódott, hogy nem ébreszt-e fel… Biztos valami szépet fogsz álmodni.
- Biztos… Szóval, akkor mit kérsz ebédre? – kérdeztem, ezzel elterelve az ő és az én figyelmemet is.
Főzés közben mindig el tudtam terelni a figyelmem a nyomasztó gondolatokról. Szerettem a teljes tudatlanságba merülni, szerettem volna mindent visszacsinálni…
- Te mit ennél? Mondjuk, készíthetnél rántott sajtot – nyalta meg a szája szélét. Elnevettem magam, majd feltápászkodtam.
A sajt hamar kész volt, de még várni akartam egy kicsit. A biztonság kedvéért a tálcára tettem egy pohár vizet és apa fájdalom csillapítójából is egy szemet.
Miközben apa evett én azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom a születésnapomon – nem gondoltam semmi felhajtásra, csak egy kis sütire…
Szerettem vissza gondolni a születésnapokra, amiket az egész család együtt töltött. Lehet, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem… Kitűnően teljesítettem az iskolában – mintha meg akartam volna felelni valakinek…
Amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, akkor rögtön leszaladtam, nehogy bajba keveredjek – anya képes volt eltúlozni a dolgokat.
- Szia! – Anya nem is figyelt rám, mintha valamitől rettegett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a túlérzékeny fantáziám játéka... – Anya?!
- Mi van? – Ideges hanglejtésétől hátrahőköltem egy kicsit.
- Ezt én kérdezhetném! Köszönök neked, te pedig… Mindegy, hagyjuk!
- Sajnálom, de történt valami, ami… Dr. Gont-ot és a feleségét megölték az éjjel.
- Tudom… Alex elmondta. De mi történt?
Anya fáradtan rogyott le a kanapéra, s arcát a kezébe temette. Félve leültem mellé, és átöleltem. Szerettem volna boldogságot árasztani a szívébe és azt, hogy minden gondja tovaszálljon.
- Kincsem… A mások úgy döntöttek, hogy Alex is csatlakozzon hozzájuk, de a szüleik nem engedték… Aro úgy döntött, hogy képes lemondani Alex-ről…
- Az történt, ami Pferdék-kel? De Alex él!
- Alexnek el kell tűnnie! Ezért szóltam a nagymamájának… Mostantól nem mehetsz sehova, amíg nem leszel nagykorú!
- De anyu...
- Nincs semmi de! Nem érdekelnek a hisztieid! – csattant anya hangja, majd választ nem várva felállt, s felment apához.
Tudtam, hogy apával-alszom-ma-este tervemnek annyi, s ,,kénytelen” leszek egyedül eltölteni a saját szobámba az estét. Persze ez nem volt nagy baj, csak együtt akartam tölteni egy estét az én kedves, drága apukámmal. Talán anyu nem bírta elviselni – idegileg -, hogy apa beteg, mert napok óta külön alszanak – itt mondott csődöt a szerelembe esés nagy ötlete…
Végül úgy döntöttem, hogy nekiállok főzni, s egy egész városra való ételt készítek. A lehető legkülönfélébb ételeket kezdtem el készíteni. Csináltam húst – vagy tízfélét -, s legalább annyi sajtot is. A köreteket is megválogattam – krumplit többféleképpen felhasználtam, de a rizst, s a salátákat sem sajnáltam. Tudtam, hogy anyu a rizi-bizit szereti, ezért azt is készítettem.
- Mit csinálsz? Az istenért, Anne! Tudod te, hogy ezek mind pocsékba fognak menni? Mégis ki fogja megenni ezt a temérdek kaját? – pörölt velem anya, s közben hevesen gesztikulált.
Megrántottam a vállam. – Arra gondoltam, hogy Melissa és a családja, esetleg Angeláék is szeretnek… válogatni. És egyszer lesz az ember lány tízéves. Az első x, tudod milyen izgatott vagyok?
- Nem! Nem lesz semmiféle buli. Melissa és Angela is biztosan megérti majd. Majd megünnepled a tizennyolcadik születésnapod!
Azt hittem felrobbanok. Mégis mit képzel? Ha azt hiszi, hogy én lemondok a születésnapomról, akkor egy hatalmasat téved! Lesz születésnapom és mindenki jól fogja magát érezni – kivétel talán anya.
Anya szigorú tekintete elől a szobámba menekültem. Még csak az kéne, hogy elkezdjen velem kiabálni még jobban.

Nem akartam nagy felhajtást. Közömbös voltam Charles irányába, s mégis megtettetem, amire apám kért. Miért ne tettem volna meg – tudva, hogy apám elveszített egy fogadást… Nem voltam szerelmes.
Nem tudtam kiverni a fejemből a jóságos doktor arcát. Csak tizenhat éves voltam, s Ő mégis… De sajnos el kell felejtenem, mert ma férjhez megyek.
A hosszú, selyem, fehérruha szorosan simult a testemhez – ezzel kiemelve az idomaim. Az esküvőmre nem ilyen ruhát választottam volna – ez nem én voltam.
Koszorúslányaim körülöttem serénykedtek.
- Esme, gyönyörű vagy! Szerintem te vagy a világ legszerencsésebb menyasszonya. Charles igazi úriember és nagyon kedves.
- Lehet... Bevallom, izgatott vagyok. Ma férjhez megyek. – Mosolyt erőltettem az arcomra. A nászinduló elkezdődésével apámba karolva elindultam.
Mereven magam elé néztem, s a mosolyt is megpróbáltam magamon tartani. Charles vidáman nézett végig rajtam – nem leplezve terveit.

***

Nem volt más választásom szöknöm kellett. Nem hagyhattam, hogy Charles bántsa a gyermekemet. Azt nem éltem volna túl…
Milwaukeeba menekültem, hogy az unokatestvéremnél meghúzódhassak. Boldogan éltem – reménykedtem benne, hogy Charles itt nem keres majd, tévedtem.
Szerettem volna egy csöndes kis élete, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy a férjem megverjen bármikor, amikor kedve támad rá. Tovább kellett állnom és, hogy biztosan legyen egy nyugodt életem háborús özvegynek adtam ki magam.
Egyre gömbölyödő pocakommal beálltam az Ashland-i iskolába, hogy tanítsak. Így sikerült a megélhetésemet is elrendeznem – arra nem gondoltam, hogy mi lesz, ha szülési szabadságra kell mennem.
Többé nem kellett foglalkoznom a meneküléssel – boldogan éltem az életem.

***

A világ legszerencsésebb nője voltam. Az álomférfi viszonozza az érzéseim. Edward hamiskásan rám mosolygott, majd kaptam tőle két puszit.
- Nyugalom, anya! Minden rendben lesz.
- De én már nem vagyok tiszta! Még ebben a törtfehér ruhában is bűnösnek érzem magam. Nem is tudom… Carlisle miért engem választott?
- Ugyan! Tulajdonképpen tiszta vagy, új életet kezdtél. És Carlisle úgy szeret téged, ahogy vagy! És én is úgy szeretlek! – Kaptam újabb puszi-koszorút. Kezdtem zavarba jönni, és ezen Edward halk nevetése nem segített.
- Edward, vigyázz, mert ha Carlisle megtudja, hogy mit művelsz… Az anyád vagyok! – Nevettem fel önfeledten. Teljesen elfeledkeztem a szorongásomtól.
Figyelemelterelésből jeles…
A fiam kísért az oltárhoz, s adott át jövendőbelimnek. Kis esküvő volt – a pap, Carlisle, Edward és az én jelenlétemben. A hitvesi esküt gépiesen mondtam el – nekem már el kellett ezt egyszer mondanom -, Carlisle teljesen beleélte magát a szövegbe.
A hitvesi csók maga volt a mennyország – puha ajka puhatolódzva ízlelgette az enyém.