14. Anya, Apa!
- Edan… Sajnálom! Jól vagy?- aggódtam, mert még mindig a kezét fogta.
Nem törődve a zselétől, amit Carlisle a hasamra kent már vagy századszor felálltam és megfogtam Edan kezét olyan óvatosan, amennyire tudtam. A kétszeresére dagadt.
- Sajnálom! Nagyon fáj?
- Nem, kibírom. – mondta, de látszott rajta, hogy nagyon fáj. – Most amúgy is Veled kéne foglalkozni.
- Carlisle megcsinálod a kezét? Carlisle. – lóbáltam meg a szeme előtt a kezem.
- Mi?- kérdezte, mintha most tért volna haza egy űrutazásról.
- Azt kérdeztem, hogy ellátod-e Edan kezét. Szóval?
- Persze, addig… Ülj le!- parancsolt Rám.
Szófogadóan leültem az ágyra és vártam, hogy ellássa Edant. Nagyon hősies volt Szerelmem. Meg se nyikkant, pedig lett volna rá oka.
Én viszont nem bírtam betelni a felfedezéssel. Kezem önkéntlenül is a hasamra csúszott.
Edan persze nem tudhatta, hogy Carlisle miért sápadtabb a kelleténél és Én miért vagyok boldog. Boldog voltam, majd’ kiugrottam a bőrömből. Egy új élet növekszik a hasamba.
- Jobban vagy?- kérdeztem, amikor Edan megfogta a kezem. Azzal, amelyik nem volt bekötözve.
- Igen. És te…?
- Ennél jobban már nem is lehetnék. – mondtam és számat a szájára tapasztottam. Kicsit meglepődve fogadta, de nem ellenezte.
- Én ezt nem értem. – mondta, mikor befejeztük a csókot. – Az egyik pillanatban még szomorú vagy, a másikban meg majd’ kicsattansz a boldogságtól.
- Esther, Én ezt nem értem!- mondta Carlisle gondterhelten. – Örülök a boldogságotoknak, de te méhen kívüli terhes voltál, és nem hiszem, hogy csak úgy…khm… odakerült volna az embrió. Hacsak… Edan, te kihallgattad a beszélgetésünket, igaz?
- Véletlenül hallottam meg. – sütötte le a szemeit.
- Miről maradtam le?- kérdezte frusztráltan. Utálom, amikor az életemről beszélnek csak Én nem tudok semmit.
- Az Én unokám. – veregette meg büszkén Edan vállát. – Edan valószínűleg azt is meghallotta, amikor Edward megoldásokon törte a fejét. És, hogy viccel megpróbálta elütni az egészet…
- Olvastam egy esetről, amikor egy méhen kívüli terhes nő és a párja szomorúságukban lefeküdtek egymással, aztán mikor másnap a nő dokihoz ment… Boldogan hívta fel a párját. – mondtam egy kicsit kioktató hangnemben.
- Oh… - mondta Carlisle, majd kiment a szobából, hogy Edannel nyugodtan megtudjuk beszélni a dolgainkat.
Edan Carlisle után nézett, de Én megfogtam az állát és szenvedélyesen megcsókoltam. Keze elindult a derekam felé, de csak azért, hogy még jobban magához húzhasson.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre. – toltam el magamtól egy kicsit, de kezét nem vette le a derekamról.
- Milyen kérdésre?- kérdezte, miközben csókokkal hintette a nyakam.
- Edan… Edan Cullen! Miután válaszoltál… - mondtatom nyögésbe fulladt, mert Edan keze beférkőzött a pólóm alá. – Válaszolj! Szeretnél gyereket?
- Kisbabát? Aki olyan szép, mint az anyukája? Természetesen!- nézett a szemembe, de még mindig szomorú volt.
- Akkor… Gratulálok, Apuka!- mondtam és feszülten vártam a reakcióját.
Tátott szájjal nézett hol Rám, hol a hasamra, ami még nem látszott. Kezdtem megrémülni és már azon voltam, hogy kiszaladok a szobából, és meg se állok hazáig, de Edan abban a pillanatban fogta meg a kezem, majd kötözött kezével megérintette a még lapos hasam. Talán azt várta, hogy, majd érez valamit…
- Apa leszek?- kérdezte, Tőlem csak egy bólintásra tellett. – Apa leszek!- kapott fel a karjába és pörgetett meg.
Ez nem volt valami jó ötlet, mert utána pár percig kettőt láttam mindenből. Ha jól számoltam, akkor az első hónapban voltam, de annak már a végén.
A tüneteket is összeszedtem fejben és rájöttem, hogy tényleg a legeslegvégén vagyok. Erre az észrevételre elszomorodtam. Már túl sok hetet nem használtam ki a terhességemből.
- Mi a baj?- kérdezte ijedten Edan, majd letörölte az arcomról lecsurgó könnycseppeket.
- Semmi, csak… El kell mondanom a szüleimnek. – sóhajtottam.
- Az én apukám, már úgyis tudja. Anya meg… gondolhatod. – nevettünk egyszerre.
Isabella igazán jól el tudta érni, hogy Edward mindent elmondjon Neki, ami a gyerekeivel kapcsolatos. Persze amúgy is megtette volna, de az olyan dolgokat -, mint például ez – Ránk akarta hagyni.
Én még azt se tudtam, hogy miként fogok a szüleim elé állni és bejelenteni az örömhírt. Az örömhír bejelentésével nem is lenne semmi baj, csak, hogy nem titokzatos idegeneknek akartam elmondani, hanem a szüleimnek.
Edan kézen fogva vezetett a nappaliba. Természetesen minden szempár Ránk szegeződött. Nem kellett hozzá okosnak lenni, hogy rájöjjenek valami jó hír, és valami olyan, amihez két ember kell. És olyan sok dolog nincs-e téren.
Edan nem engedte el a kezem, jól is tette. Volt a ,,bámészkodók” között egy ismeretlen fiú. De, ahogy Rá néztem, aztán Isabellára rájöttem, hogy az ismeretlen fiú nem más, mint kicsi Edward. Milyen nagyra nőtt Ő is.
Milyen más, ha az ember számít a reakcióra. Például tudtam, hogy Apa esetleg dührohamot is kaphat, vagy csak simán felpofoz. Anya viszont ennél sokkal érzékenyebb lélek. Féltem, hogy a hír hallatára valami rossz történik…
Megvártam, míg Tim is mellém áll. Az arcán szétterülő mosolyt nem lehet levakarni róla. Ő örült, míg mindenki más arcán vegyes érzések mutatkoztak meg. Isabella türelmetlenül pislantott felénk, Edwardra viszont morcosan nézett, ezen egy jót mosolyogtam. Edward nem mondta el Neki. Carlisle Isi mellé állt, s átkarolta a derekát. Isis mindentudó mosolyt villantott. Emmetten már meg sem lepődtem, alig várta, hogy beszólhasson, Rosalie arcán csak fájdalmat láttam. Jasper boldog volt, csodálkoztam volna, ha nem így lett volna. Alice pedig ezerwattos mosollyal köszönt.
Megálltam a szüleim előtt, akik még nem tudták, hogy miről van szó. Sehogy se tudtam belekezdeni. A gyomromba, mintha ezernyi pillangó repdesett volna. Edan bátorítóan megszorította egy picit a kezem.
- Még nem volt alkalmam bemutatkozni. – mondtam nagy nehezen. - Öhm… A nevem… Az Én nevem… - láttam a szemem sarkából, hogy Edward nagyon figyel. – Esther Evenson. A lányotok vagyok, és nem haltam meg.
Az történt, amire számítottam, vagyis (szerencsére), csak Apa részéről. Kaptam egy pofont, de meg is érdemeltem. Nem tettem a kezem a sajgó részre, meg se moccantam. Ismertem Apát, tudtam, hogyha most megmozdulnék, akkor kapnék még egy pofont. Kiskoromban csak egyszer ütött meg, de aztán soha, akkor átléptem egy határt…
- Hogy merészeled? Mégis mit képzelsz Te magadról? Azt hiszed, hogy… - Anya nyugtatólag rátette kezét Apa vállára.
- Azt hittem, hogy csak képzelődöm, amikor először Rád néztem. Tim annyira lelkes volt. Sajnálom, hogy nem hittünk neked. – mondta a mindig halk szavú édesanyám. – De nehéz elhinnünk, hogy élsz.
- Hát még nekem… De Tim mindent elmesélt. Sajnálom, hogy akkor elmenekültem. Ha tudom, hogy nem haltatok meg akkor… - nem tudtam tovább mondani a mondatot, mert Anya abban a pillanatban magához ölelt, amint meglátott egy könnycseppet kibuggyanni a szemem sarkából.
Liliett viszont továbbra is tartotta a két lépés távolságot. John nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. Apa végül megnyugodott és Ő is magához ölelt. Végre egy igazi család voltunk, mint régen…
Miután elengedtek kicsit megszédültem. Kellett egy kis idő, mire minden a helyére került, de annak örültem, hogy nem ugrott mindenki egyszerre értem, hogy elkapjon. Persze Edward ugrásra készen volt. Az életénél is jobban szerette a gyerekeit, és az egyik éppenséggel a bevésődésem, a gyermekem apja…
- Van itt még valami. Mivel Ők – mutattam Cullenék felé, ahol Isabella már vidáman állt – már tudják, így a meglepetés a béka feneke alá kúszott. – mondtam és bosszúsan sóhajtottam egyet. – Az a helyzet, hogy… kisbabát várok. – nyögtem ki nagy nehezen, mire Anya újra megszorongatott.
Apa is örült, mindenki örült. Körülbelül addig, amíg Liliett ki nem rontott az ajtón. Utána akartam menni, de Edan nem engedett, azt mondta, hogy hagyjak neki egy kis időt.
Mindenki leült a nappaliban, még azok is, akiknek nem volt szükségük az ülésre. Edan nem akarta elengedni a kezem, Én pedig nem akartam elengedni a kezét. Néha ránéztem a bekötözött kezére.
- Hát, nem gondoltam volna, hogy a viccelődésnek is lehet jó a vége. Azt nem tudtam, hogy Te már hallottál ilyenről, Nekünk még nem tanították az orvosin. – mosolyodott el Edward.
- Igazából amikor a tételeket dolgoztam ki és kutakodtam, akkor olvastam erről. Nagyon ritka.
- Igaz, hogy már nem praktizálsz?- kérdezte Carlisle.
- Igen, de azért a tudás megmaradt. Nem igen volt rá időm. Londonban inkább tanítottam, a kórházban. Mikor még ott voltam. Aztán… A többi nem érdekes.
Mivel már a hatodik hétben voltam – hosszas számolgatás után sikerült erre rájönnünk, ami már a második hónapnak a második hetét jelentette -, elérkezett az idő, hogy részt vegyek az első vizsgálatokon.
A kórházban nem igazán volt senki. Megkerestem Carlisle irodáját.
- Szia!- köszönt mosolyogva. – Minden rendben?
- Hát… Ahogy ilyenkor a rendben szokott lenni, úgyhogy azt hiszem igen. Minden rendben.
- Edan mesélte, hogy amikor este ott volt, akkor rosszul néztél ki. Mármint, hogy olyan volt, mintha fájdalmaid lettek volna.
- Akkor elég rosszul éreztem magam. De elmúlt, azóta nem is érzem. Csak néha érzek nyomást a hasamban, de nem tart ki egy percig sem. Azt hiszem ez így normális.
- Edan lassan több időt tölt Nálatok, mint otthon. Persze ez nem baj, csak Isabella viseli egy kicsit nehezen.
- Hát, igen. Nem lennék a helyében. Azért örülök, hogy a családom itt marad. Szeretném Liliett-tel megtalálni a közös hangot, de Ő még csak nem is akar felőlem hallani. Edan nem tudom, hogy, hogy bírja mellettem. – mosolyodtam el. – Én már rég elmenekültem volna magamtól. De Edan, annyira lelkes.
- Hát igen. Akkor most térjünk át szigorúan orvos-páciens kapcsolatra. Ülj le!
Leültem Carlisle-lal szembe. Carlisle elővett egy füzetet.
- Teljes név?
- Esther Evenson.
- Kor?
- Huszonhat.
- Milyen betegségeid voltak?
- Azon kívül, hogy nem tudtam alakot váltani, nem igazán fordult elő semmilyen betegség. Nem voltam az a betegeskedő típus.
- Mit dolgozol?
- Most éppen semmit. Élvezem az életet, de majd szeretnék visszaállni itt a munkába. Még addig, amíg a terhesség nem akadályoz a munkába.
- Ezt, majd még megbeszéljük. Már csak pár kérdés. Mik a napi szokásaid?
- Takarítani Nate után, főzni Natere.
- Értem. Előfordult a családban ikerterhesség?
- Most az édesapa családja is beleszámít?- kérdeztem nevetve.
- Igen.
- Igen, előfordult. Nem sokan tudják, de nekem volt egy ikertestvérem, de sajnos meghalt a születésünk után.
- Oh, sajnálom. Biztosan fájt az elvesztése.
- Nekem nem annyira, mint anyuéknak. Ha jól tudom a következő kérdés az, az, hogy előfordult-e genetikai rendellenesség a családban. Erre a kérdésre hagy ne Én válaszoljak, Te biztosan jobban tudod a választ.
- Akkor már csak azt kell megbeszélnünk, hogy hol és hogyan szeretnél majd szülni?
- Hát, ez még a jövő zenéje. De mindenképpen természetes úton, és ha Edan be akar jönni, akkor Ő is ott lehessen. A hol kérdésre nem tudok választ adni, mert egyenlőre azt se tudom, hogy milyen leszek… De, ha lesz rá lehetőségem, akkor kórházban szeretnék szülni. – céloztam a baba szüleinek génállományára.
- Reméljük, hogy minden normális lesz.
- Carlisle, már a terhességem kezdete se volt normális.
Carlisle az összes vizsgálatot elintézte, az ultrahangot hagyta utoljára. Kicsit szomorú voltam, hogy Edan nincs mellettem, de megértettem, hogy fáradt. Szegény egész éjjel virrasztott, csak, hogy biztonságban tudjon minket.
- Tudtad, hogy nagyobb az esélyes annak, hogy te is ikreket fogsz várni? – nézte a monitort. – Igen, talán azt a természetes úton dolgot még át kéne beszélnünk. – fordította felém a monitort, hogy Én is szemügyre vehessem a bennem lakó kis magzatot. Vagyis a magzatokat.
- Hallottam már róla, de ezen még nem is gondolkoztam. Két baba, két pici élet.
- Azért ilyet csinálni… Ilyen fiatalon dédpapát csinálni belőlem. – törölte le a hasamról a zselét.
- Nem volt szándékos, tényleg. De egy csöppet sem bánom.
Miután mindennel végeztünk elindultam haza. Út közben elhaladtam egy pékség mellett, rögtön megkordult a gyomrom. Mostanában már nem voltam annyira rosszul reggelente, viszont néhány szagtól kifejezetten rosszul lettem, ezért Edan és Nate is mindig figyelt Rám.
Edan meg sem lepődött, amikor úgy értem haza, hogy a kezembe ott volt a harmadik kakaós csigám.
- Szia!- kaptam egy puszit a számra. – Na? Hogy vagytok? Minden rendben? Bocsánat, hogy nem tudtam elmenni.
- Nyugi Edan. Minden rendben. És, majd legközelebb eljössz, hogy láthasd Őket.
- Őket? Többes számban?- kapkodott levegő után, majd se szó, se beszéd elájult. A kakaós csigával már nem is törődtem, csak letettem az asztalra. Edan jobban aggasztott.
Simogattam az arcát és megnéztem a pulzusát is, hogy biztosan csak a hírtől ájult el. Nagyon megijedtem.
- Mi történt?- kérdezte Edan, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Elájultál, amikor megtudtad, hogy ikreket várunk.
- Ikreket? Két pici baba? A miénk?
- Igen, két kisbabánk lesz. Már értem, hogy miért látszik máris a hasam. – szomorodtam el, nem tudom miért.
- Két csoda növekszik benned, és Én alig várom, hogy még jobban látszódjon, hogy babát vársz. Vagyis várunk. Együtt csináljuk végig.
- Nagyon szenvedélyes beszéd volt. – mondtam és egy szenvedélyes csókkal jutalmaztam.
Már majdnem a nappaliban estünk egymásnak, de Nate nem hagyta, így kénytelenek voltunk felmenni a szobámba.
Edan annyira tökéletes, meg se érdemlem.
