3. Vizsgák
Mereven néztem ki az ablakon. Nem akartam megbántani Carlislet, de a sebhelyem bizonytalanná tett. Nem voltam én olyan erős, mint amilyennek mutattam magam. Ha lelki-sérültekkel találkoztam, már pedig ez előfordult párszor, erősebbnek kellett mutatkoznom.
Rosalie a sorstársam volt és Carlisle is.
- Bármit kérhetsz és kérdezhetsz, de a vizsgálatba nem fogok beleegyezni. Ez nem ellened szól, inkább az én lelki épségemet akarom megóvni.
- Nem akarok rád erőltetni semmit. Én csak segíteni szeretnék neked. Bármit kérdezhetek?- bólintottam, és az arcát fürkésztem. – Segítesz nekem? Isis sokat segít, de…
- Tudom, hogy ez neked új és rémisztő. Szívesen segítek, de ahhoz meg kell nyílnod előttem. – a kezén átfutott egy apró remegés. - Addig ne kérd, ameddig nem állsz rá készen. Én, megértelek, de tudnod kell, hogy ez fájdalmas. Biztos szeretnéd?
- Ha nem szánom el magamat, akkor örökre bánni fogom. Majd hívlak. – ez ígéretesnek hangzott, tudtam, hogy egyszer biztosan fel fog hívni. – Miért nem akarod, hogy megvizsgáljak? Akkor csak vért hagy vegyek. Már az is segítség lenne.
- Vért akarsz venni? A kromoszóma számom miatt, ugye?
- Igen, azon már elindulhatnánk.
- Huszonöt. A kromoszómaszámom. Mint egy farkasnak. Az átváltozás elkezdődött, csak…
- Megrekedt és nem tudjuk miért. – fújta ki a levegőt feszülten. – Itt vámpírok is tanítanak?
- Igen, és mint láthatod még mindig nem változtam át. – ránéztem a kezemre, ami megremegett. – Mrs. Muckfi?- néztem ki az ablakon. Nem akartam hinni a szememnek. A régi tanárnőm és mentorom most az egyetem előtt állt és várt.
- Mrs. Muckfi?- nézett rám Carlisle, miközben leállította a motort.
- A mentorom volt. Ő segített nekem a nehéz időszakokban. De fura itt látnom, mármint örülök, de… Mrs. Muckfi nagyon makacs, biztos, hogy a férje nem tudja, hogy idejött.
- Hát, én sem helyeslem, hogy ilyen helyzetben stresszes helyzetbe kerüljön, de itt van egy csomó orvos és orvos tanonc. Nagy baj nem lehet.
Kiszálltam az autóból. Megigazítottam a ruhám, hogy rendes álljon rajtam.
- Megvárlak, aztán odaviszlek Vaniához.
- Köszönöm.
Becsuktam az ajtót, majd elindultam a bejárat felé. Mrs. Muckfi mellém szegődött út közben.
- Jó napot, Mrs. Muckfi!- köszöntem neki boldogan.
- Szia, Esther! Tudom, hogy nem helyesled, hogy itt vagyok így,de muszáj volt látnom, ahogy sikeresen levizsgázol.
- Aztán én fogok bajba kerülni. Jobb lenne, ha hazamenne. Ne értse félre, én szeretném, ha itt maradna, de… - lenéztem a hasára.
- Kérlek, annyira szeretném látni. - inkább nem vitatkoztam tovább.
Amikor Vania azt mondta, hogy élvezni fogom a feladatot, akkor azt elfelejtette mondani, hogy fertőtlenítés képen málnás spray-vel volt minden töményen befújva.
A málna volt az egyetlen, amitől elhánytam magam. A terembe már nem vettem levegőt. A békaboncoláson viszonylag hamar túlestem, aztán össze kellett varrni. Azt hittem, hogy majd ezzel vége, mert kezdett elfogyni a levegőm.
Nem volt ilyen szerencsém. A málna erős szaga lassan kúszott fel az orromba.
Túléltem a kérdéseket, de utána szédelegve mentem ki a teremből. A vizsgám százszázalékosan sikeredett. Volt még pár percem a következő vizsgámig, a friss levegőre jutva mélyeket szippantottam a levegőből. A számban még mindig éreztem a málna ízét. Aztán megéreztem a sósságot, amiből már tudtam, hogy nem kerülhetem el a hányást.
Az épület mellé sétáltam és vártam, hogy rám törjön az öklendezés. Utáltam hányni, de néha csak így tudtam elfelejteni a nem kívánt ízeket.
Éreztem a hátamon a figyelő tekintetet.
- A málnától rosszul vagyok.
- Nem irigyellek. Már jobban vagy?
- Igen. Már csak a pszichológia vizsga van hátra. A sebészetin hibátlanul teljesítettem, ami azért nem rossz, hogy málnával tömített teremben ültem és beszéltem.
- Gratulálok!- ütögette meg a vállam.
- Mi történt?- néztem fel a szemébe, amiben aggodalom csillogott.
- A tanárnőd nemsokára megszüli az első gyermekét. Tudom, hogy érzi, csak még nem tudja mire vélni.
- Nem fog hazamenni. Én megpróbálhatom gyorsan elintézni a vizsgát, de nem rajtam múlik. Viszont, te, talán rá tudnád venni.
Kézen fogtam és magam után húztam. Ő még nem érthette, hogy mire készülök. Viszont Mrs. Muckfi rögtön tudta, hogy mit akarok.
- Ne is próbálkozz!
- Kérem! Jobb lenne, ha hazamenne. Mostmár biztos, hogy lesz állásom. – érveltem és meghúztam Carlisle ingujját.
- Igen, asszonyom! La Push-ban fog dolgozni. – mondta Carlisle.
- Olyan makacs vagy. – mondta mosolyogva. - De legyen. – adta fel. – Hazamegyek, de amint kész vagy fel kell hívnod.
- Rendben. Tessék magára vigyázni, tanárnő!
Mrs. Muckfi nagyot sóhajtva indult el. Néha hátranézett, majd beszállt a kocsijába és elhajtott.
Nézet Carlisle arcát, hogy vajon komolyan gondolta-e, hogy felvesz, de semmit se tudtam róla leolvasni.
- Mikor tudsz munkába állni?- kérdezte.
Egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, amit rögtön-nek vett. Boldogan mentem fel a következő vizsga helyszínére. Út közben összefutottam két kakaskodó fiúval.
Közéjük álltam és megkérdeztem, hogy mi a vita tárgya. Erre már nem tudtak válaszolni.
Kaptam az arcom két oldalára egy-egy puszit, majd még boldogabban mentem tovább.
A vizsga témám egy szeretett ember elvesztése volt. Nem a saját életemről beszéltem, hanem Carlisle-éról. Aztán meg kellett oldanom. Akkor döbbentem rá, hogy milyen nehéz dolgom lesz Carlisle-lal. Nem csak neki lesz nehéz, hanem nekem is. Csak úgy tudok segíteni neki, ha a saját emlékeimet is újraélem. Azt senkinek se kívánnám. Látni, hogy megölik a családom egy tragédia volt. Egy szörnyű nap, szörnyű emléke.
Aztán ott volt még a sebhelyem is. Amivel még mindig nem békéltem meg. Ebből a szempontból olyan voltam, mint Rosalie.
Szerettem volna visszapörgetni az időt, szerettem volna átváltozni, hogy megvédjem a családom.
Végeztem.
Egy új élet kapujában álltam és vártam. A szél hirtelen vált csípős, hideggé. Összébb húztam magamon a pulcsim és elindultam a fekete autóhoz. Carlisle nem volt sehol, viszont az idő egyre jobban lehűlt. Már vacogtak a fogaim, amikor egy hideg kéz helyezkedett a vállamra. Annak ellenére, hogy hideg volt jól esett. Megnyugodtam és felmelegedtem.
Soha nem fáztam még. Talán ebben az is közrejátszott, hogy valamennyire farkas vagyok. Most viszont fáztam.
- Indulhatunk?- nyitotta ki az ajtót nekem Carlisle.
- Persze. – ültem be az autóba.
- Mi a baj? Gondterheltnek tűnsz.
- Fáztam. Ez nem normális. Mi lesz velem?- néztem fel a padlóról.
- Nem tudom. Majd a vérvétel után többet tudok mondani. – sóhajtott Carlisle.
Vania házánál kitett. Megkérdezte, hogy bekísérjen-e, de nemet mondtam. Nem akartam felzaklatni Vaniát, bár tudtam, hogy figyel az ablakból. A hátamra vettem a táskát és elindultam a bejárat felé. Nem tudtam, hogy bekopogjak-e vagy csak bemenjek. Végül a kopogás mellett döntöttem.
Vania morcosan nyitott ajtót.
- Helló!
- Carlisle hozott? Miért?
- Elkéstem volna a vizsgákról és Carlisle felajánlotta, hogy elvisz, aztán elhoz ide. Én nem gondoltam volna, hogy ezért leharapod a fejem.
- Tényleg csak ennyi? Elhozott…
- Tényleg ennyi. – tettem a kezem a szívemre.
Vania végül beengedett. Egy ideig csak szótlanul néztük egymást. Haragudott, pedig nem volt oka rá.
- Ennek így semmi értelme. – álltam fel és elindultam az ajtóhoz.
- Miért nem jött be?
- Mer megkértem rá. Nem szeretném, ha bánatos lennél. Ezért megkönnyítettem a dolgotokat. Vania, tudod, hogy én melletted állok. Carlisle szeret téged, de sajnos, nem annyira, mint Isist. Hidd el, nem akar megbántani és valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy Isis bevésődött.
- Így már érthető. Nagyon rajongott Carlisle-ért. Semmi esélyem. Ez egy kicsit elszomorít, de túl tudom tenni magamat rajta. Tudom, hogy nem akartál megbántani azzal, hogy elhozott.
Felhívtam Mrs. Muckfi-t, hogy tájékoztassam minden rendben ment. Vania kikérdezett, hogy mit kérdeztek és, hogy kaptam-e választ arra, hogy mi a bajom, illetve, hogy ki vagyok-e tiltva La Push-ból. Elmondtam neki, hogy holnap meglátogatom megint Cullenékat, hogy Carlisle vért vegyen tőlem, hátha segít. Vania annyival elintézte a dolgot, hogy nem irigyel.
Leültünk a TV elé és elkezdtünk valami nagyon csöpögős, romantikus filmet nézni. Míg Vania elsírta magát, én alig vártam, hogy vége legyen. Talán azért nem fogott meg ez a film engem, mert nem voltam szerelmes. Nem értettem a lényegét.
Miután hajnali kettőkor lefeküdtünk aludni, már korántsem vártam olyan örömmel a reggelt. Semennyire nem vártam a holnapot magát, vagyis a mát, de ez már mellékes.
Amint eldőltem az ágyon a sötétség ólomsúlyként nehezedett a szempillámra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése