A túlélő - 7.fejezet

7. Békés nap

Másnap jókedvvel ébredtem. Ebben az is közrejátszott, hogy tegnap volt életem legszebb napja – kivétel ez alól az a nap, mikor megkaptam Pajkost.

Apa is teljesen jól volt – mintha sokkal erősebb is lett volna. Sokkal nyugodtabb lelkiismerettel léptem ki reggel a házból. Anyu is kivirult, s nem kellett attól félnem, hogy míg nem vagyok otthon valami történni fog.

Biztos voltam benne, hogy távollétemben minden rendben lesz. Apa volt, aki összetartotta a családot, és anya a lelke. Nekem annyi lett volna a feladatom, hogy boldogan éljek, s néha besegítsek a szüleimnek. Egy normális családban – legalábbis a környező családoknál – ez volt a jellemző.

De nálunk az egész „rendszer” felbomlott mikor fény derült apa betegségére. Nem bántam, hogy onnantól kezdve nekem is nagyobb szerepet kellett vállalnom a házkörüli teendőkben. Élvezettel végeztem el a munkákat.

A születésnapomon viszont rádöbbentem a barátnőim édes életére. Nekik nem kell annyi mindent elintézni, legfeljebb jól kell teljesíteniük az iskolában. Átfutott az agyamon az irigység sárga gondolata, de gyorsan el is szállt.

A tegnapi napon csak azt sajnáltam, hogy Alex nem ünnepelhetett velem. Tudom, hogy nem lettünk olyan közeli kapcsolatban, de mégis valami hozzá kötött. Talán, mert ugyanúgy volt eltervezve a jövőnk. Volt egy olyan érzésem, hogy a mások nem mondtak le Alexről és nekem kell megvédenem.

Anya kivételesen engedett a szülői szigoron – talán hallott valamit, ami megnyugtatta. Megengedte, hogy piknikezzek az erdőszélén lévő kis réten, a megmaradt kaja jól szolgálatot tesz nekem most.

Előkerestem a hátizsákom, majd belepakoltam a tegnap este előkészített néhány holmit. Nem terveztem nagy kirándulást, csak egy rövidke piknikezést.

A lovagló csizmámat csak kézben vittem le, nem akartam abban végigjárni az egész házat. És még egy csomó dolgot el kellett intéznem, míg elindulhatnék.

A hátizsákot félvállra kapva rohantam le a nappaliba. Annyira vártam már ezt a napot, amikor egyedül elmehetek hosszabb időre. Nagyon szerettem az erdőben sétálni, vagy Pajkoson lovagolni, mindkét tevékenység megnyugtatott.

Anya a konyhában csomagolta az uzsonnámat, amikor beállítottam. Rám mosolygott, majd a már becsomagolt uzsonnát a kezembe adta. Én betettem a táskába őket, majd letettem a lovaglócsizmám. Szorosan magamhoz öleltem, s hagytam, hogy anya a hajamat simogassa.

Egyszerre néztünk a lépcső irányába. Apa jött le, és jött hozzánk. Ő is átölelt engem – és anyut is, velem együtt. Annyira jó volt így lenni, az egész család… Apa is mosolygott, anya is mosolygott, és én is mosolyogtam.

Nagy nehézkesen elváltunk egymástól. Mivel én voltam középen így egy kicsit laposnak éreztem az ölelés után magam. Vicces érzés volt. Arra nem vállaltam garanciát, hogy a szendvicsek és húsok nem lapultak ki ténylegesen.

Anya úgy pakolt nekem, mintha egy évre elmennék, mondjuk tanulmányi kirándulásra. Aztán rájöttem, hogy kivételesen Pajkost is megkínálhatom majd. Azért vittem magammal három almát, hogyha lovacskámnak nem jönnének be az emberi étkek, akkor ne haljon éhen.

Halál, az, amire mostanában elég sokszor gondolok. Mindenki jól tudta – akik tudtak apu betegségéről -, hogy nemsokára el fog távozni. Mindenki késleltetni akarta, valaki azt mondta, hogy biztosan sikerült legyőznie… Persze jól tudtuk, hogy korántsem így van, csak a gyógyszerek megtették hatásukat, valamennyire.

Tegnap óta viszont, mintha kicserélték volna. Nevet és könnyebben mozog. Emlékszem, volt olyan nap, hogy beszélnie is nehezére esett.

Sokszor gondoltam már a halálra, s volt róla álmom is, de a gondolattal együtt élni sokkal nehezebb volt. Apa szerencsés volt, mert hét éve diagnosztizálták nála a rákot, s még mindig élt. De apa mindig is erős volt, sok mindent át kellett élnie…

Apa már átment a nappaliba, s leült tévézni. A kezembe kaptam a lovaglócsizmám, majd letettem az ajtó elé. A táskámat is letettem a csizmámhoz, majd bementem a nappaliba.

Minden olyan normális volt. Apa a tévét nézte, anya ebédet készített, s én elmentem lovagolni. Olyan jó volt kimenni a szabadba, s átmenni a pajtába.

Pajkos már várt rám, hangos nyerítéssel adta ezt a tudtomra. Megpaskoltam, majd kivezettem a karámból – Pajkos pedig engedelmesen követett. Láttam lovacskámon, hogy legszívesebben már vagy kétszer körbefutotta volna a házat, de nem tette. Amíg beszaladtam a házba, addig Ő elment a kerítés széléhez.

Gyorsan felvettem a csizmám és már futottam is Pajkoshoz – még bekiáltottam, hogy indulok. Pajkost eddig csak kétszer ültem meg szőrén, de most mégse volt kedvem felnyergelni – végre kijöhetett és futhatott, ezzel nem szándékoztam megakadályozni.

A szél néha belekapott a hajamba, s így a nyakamat is elérte a hideg fuvallat.  Pajkos élvezte, hogy kint lehet a szabadban és olyan gyorsan vágtázott, hogy Anne-nak ideje sem volt körülnézni – pedig a táj gyönyörű volt, a virágok nyíltak és finom illatuk volt mát most is.

Pajkosnak nem kellett mondani, hogy merre menjünk – néha az, az érzésem támadt, hogy lovacskám gondolatolvasó. Tettünk egy kis kitérőt, de nem bántam – szép idő volt és alkalom a szabadságom meghosszabbítására.

Kiterítettem a lepedőt, majd az ételeket is kitettem. Kíváncsian nyújtottam lovam felé a szendvicset, aki harapott belőle majd hangosan felnyerített – ízlett neki. Nevetve dőltem hátra, amikor Pajkos végig szuszogott a nyakamnál. Annyira jól éreztem magam, hogy észre sem vettem az idő múlását.

A Nap melegen sütött és leküzdtem magamban azt, hogy utálok napozni – egy kicsit sütettem a hasam, amíg Pajkos futott egy-két kört. Nem gondolkodtam most már semmin, csak gondtalanul heverésztem.

Aztán eszembe jutott Alex… Igazából ő volt az egyetlen, aki megértett és most mégis el kellett mennie… Kezdtem úgy érezni, mintha egyedüllétre lettem volna kárhoztatva. És az is aggasztott, hogy a mások valamennyire itt voltak – igaz, hogy néha eltűntek, vagy elmentek, de többségében figyeltek mindenkit.

Feketében jártak, feketéket gondoltak – ebben biztos voltam, mert csak a pillantásuk is azt sugallta. És akkor minket nem zargattak, életben hagytak és ezért mérhetetlenül hálás voltam. De féltem, féltem, hogy ha édesapám meghal többé nem leszünk kivételek. De mint a mondás tartja: a remény hal meg utoljára.

– Isabella… – sóhajtott fel Carlisle fáradtan. Közelebb lépett hozzám, két keze közé vette az arcomat, és a napfényszín-tekintet rám emelkedett. – A legfontosabb, hogy a családunk megmeneküljön. Jasper tudja mi az elfogadható áldozat, és megteszi, amit meg kell tennie, hogy mi többiek nyugodtan és békében élhessünk. Ilyenek… ilyenek a háborúk. Van, mikor fel kell áldozni embereket, hogy a többiek megmeneküljenek.

***

Türelmetlenül kezdtem toporogni, ahogy Jasper bólintott, és elindult a máglya felé. Alice olyan szívszaggató hangon sikoltozott és kiabált neki, hogy azt hittem, én magam is belehalok a kínba. Láttam Edward és Carlisle arcán, hogy csak nehezen tudják visszatartani, mert minden erejét bevetve próbált kiszabadulni a szorításukból.

A szívem a torkomban kezdett lüktetni, és lélegezni is alig tudtam már, mikor Jasper megállt a lángok mellett, és visszanézett Alice-re. A tekintetében nem félelmet láttam, hanem inkább elszántságot és fájdalmat. Aztán felemelte a lábát, hogy megtegye az utolsó lépést.

Zihálva ültem fel és fogtam a fejem. Egész más volt ez az álom – megint Isabella szemszögéből láttam dolgokat, de itt már egészen más volt. Éreztem a nyugtató okozta zsibbadást, aztán az adrenalint, ami szétáradt a testemben. És nem értettem az álmom, pedig eddig mindig sikerült valamit magamra illeszteni – de most semmi egyezőt nem találtam. Olyan volt, mintha a jövőt láttam volna csak sokkal képlékenyebben.

El akartam menni – megkeresve a Cullen családot -, hogy figyelmeztessem őket a veszélyről, veszélyekről. Aztán nem bírtam felállni, valami megakadályozott és gyengéden visszatolt.

Oldalamra fordulva láttam Pajkost, amint egy érett almát próbál megszerezni magának, de az olyan magasan van, hogy ugrálnia kell. Annyira vicces látványt nyújtott, hogy elmosolyodtam. Aztán lehunytam a szemeim és vártam, hogy valami békésebb álom megnyugtasson. De egyáltalán nem nyugtató álom talált meg…

A réten voltam, ami egy kicsit fura volt, hiszen tisztán emlékeztem, hogy elaludtam. Aztán körülnézve már semmi sem volt ugyanolyan. Pajkos eltűnt – pedig lovacskám sose ment el csak úgy – és nem volt sehol egy piknik kellék.

Megint egy olyan álomba kerültem, ahol beszélhettem valakivel. Ezeket az álmokat jobban szerettem, mert így nem éreztem magam kívülállónak – mint amikor Isabellaként szerepeltem egy álomban.

De a kezdeti jókedvem hamar eltűnt, mert egy olyan ember közeledett felém, akit mindennél jobban szerettem volna távol tartani az álmaimtól – főleg ezektől. Ő mosolygott és körülnézett, majd hosszan elidőzött tekintete azon a ponton, amerre a házunk volt.

Nem úgy nézett ki, mintha halálos beteg lenne – ruganyos lépteivel ezt egyenesen megcáfolta. Régen láttam ennyire vidámnak, gondtalannak – de most mégse akarta őt ilyennek látni, egyszerűen fájt az érzés.

-        Apa, te mit keresel itt? – kérdeztem tőle, miközben hangom meg-megremegett.

-        Tudod, kincsem, mindenki egyszer örök álomra tér, és úgy látszik, hogy nálam ez most jött el – mosolyogott kedvesen.

-        Nem, az nem lehet! – vitatkoztam hevesen gesztikulálva. – Te még fiatal vagy és erős. Nem mehetsz el, még nem! – mondtam miközben átöleltem a derekát.

Nem akartam elfogadni, képtelen voltam rá. Az ember, akire felnéztem, aki kiállt mellettem – még anyával szemben is – most el akar hagyni. Elhagyni… örökre. A zokogás, mint a futó zápor tört ki belőlem.

-        Kincsem, mennem kell. De figyelni foglak titeket és vigyázni fogok rátok! – emelte fel a fejem az államnál fogva. – Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, édesanyád mellett.

És az utolsó emlékem az édesapámról a mosolya volt – amit annyira szeretettem.

Nem akartam felkelni, egyszerűen fájt kinyitni a szemem – és szembe találni magamat a valósággal. De a sós könnycseppek marták a szemem és kénytelen-kelletlen kinyitottam a szemem és arcom pillanatokon belül könnyáztatta lett.

Azt kívántam bárcsak álmodnék, bárcsak ez lenne az álom. Tekintetem a csuklómra tévedt – és az ott pihenő karkötőre.  A karkötőre, amit nemrég kaptam édesapámtól, aki most már nincs köztünk.

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy otthon anya egyedül van, és ha nagyon elkeseredett, akkor bármi megtörténhet. Nem hagyhattam, őt már nem!

Hazaérve rögtön a konyhába mentem – anya legtöbbször ott volt -, de ott nem találtam. A földön viszont egy tál darabkáit láttam – valaki leejtette a tálat.

Felsiettem a lépcsőn és rögtön szüleim hálószobájához mentem. Ami ott fogadott szörnyű volt és, mint egy villódzó felirat azt hirdette: Ideje felnőni! Ha eddig nem is tudatosult bennem, most már biztos volt, hogy vége a gyerekkoromnak – édesanyám akármennyire is elzárkózik tőle.

Az ágyon édesapám feküdt egy mosollyal – azzal a mosollyal – az arcán. Édesanyám pedig ott ült az ágy szélén és fogta apu kezét. Lassú mozdulatokkal telepedtem le apu másik oldalára és fogtam meg a másik kezét – mintha csak aludna.

Édesanyám nem szólt semmit és nem csinált semmit. Apuval közös szobájából is csak nagy nehezen tudtam kivinni. Ideiglenesen a vendégszobába költözött – addig én elintéztem a temetést. Már az egész város tudta, hogy édesapám milyen beteg volt.

Sajnos anya teljesen bezárkózott és hallani sem akart a körülötte történő dolgokról. Megértettem, de azt is tudtam, hogy ez így nem lesz jó – a gyász egy normális dolog ilyen esetekben, de ez már túl sok volt nekem.

Egyedül éreztem magam és rettentő fáradtnak – napok múltak el úgy, hogy alig ettem valamit, mert anyuval beszélgettem, vagyis csak én beszéltem ő pedig hallgatott.

Aztán a temetés után még mindig nem történt változás, pedig én mindent megtettem. Nagy nehezen sikerült belediktálnom néhány falatot minden nap, de nem eleget. Féltem, hogyha így folytatja Ő is beteg lesz –, de nem akartam elveszíteni.

Minden házimunkát elvégeztem, rendesen eljártam az iskolába és még a másokat is fogadtam. És ők jöttek is, de soha nem kértek semmit, csak beszélgetni akartak.

-        Aro, szeretném, ha tudná, hogy nem fogom megszegni az ígéretem. De jelenleg édesanyám egészsége a legfontosabb – mondtam, amikor Aro már egy perce engem nézett.

-        Megértem – kezdte mézesmázosan – de szeretem magam bebiztosítani.

-        Ezt nem értem. – Olyan döbbenettel hallgattam, amit mondott, hogy majdnem lefordultam a székről. – Vagyis, ha jól értettem ezentúl ellenőrzés alatt fogok állni egy évig? Aztán elmennek innen és nem kell rögtön a tizennyolcadik születésnapom után mássá lennem?

-        Nem rögtön, de záros határidőn belül. Persze, ha szeretnél egy kicsit világot látni azt is teljesen megértem – mondta Aro, aztán felállt. – Nekünk is vannak elintéznivalóink. Kérlek, szólj, ha bármiben segítségedre lehetünk.

Bólintottam, aztán kikísértem. Ezután a nap után már csak az ágyam társaságára vágytam. De persze anyu is ezt a napot választotta a megnyílásra, a beszélgetésekre.

Fáradtan ugyan, de végighallgattam és aztán megtárgyaltuk, hogy miket tehetünk. Aztán elaludtam és megint nem álmodtam semmit. Már napok óta nem álmodtam semmit – se rosszat, se jót – és ez idegesített.

Hiányzott édesapám és Isabella – ketten elfeledették velem a valóságban zajló szörnyűségeket. És most itt fekszünk anyával egymás mellett és várjuk, hogy mit hoz a jövő. A jövő számomra el van dőlve, de édesanyám nem ezt érdemelné – ha én más leszek, akkor senkije se lesz.

Pajkost nem hanyagolhattam el, de szegénykémre elég kevés időm jutott. Nem is lett csoda, hogy megbetegedett – valami pszichés dolog lehetett, mert egy kis szeretgetés után máris kezdett jobban lenni.

De aztán már korántsem volt ilyen könnyű kikúrálni a lovacskám. Nem pszichés betegsége lett, hanem a lábát sebezte meg, amikor ki akart ugrani a kerítésen.

Nem tudtam kettészakadni, ezért délelőtt anyuval voltam – beszélgettünk és fényképeket nézegettünk -, délután pedig Pajkost ápoltam. Mindkettő nagyon nehéz volt.

Hetek múlva annyira legyengültem, hogy anyu értem kezdett el aggódni. Ez kizökkentette a mély gyászból végleg és minden figyelmét rám szentelte.

Egyik nap ki akartam menni, de anyu észrevett és rám szólt.

-        Nem mész sehova! Még csak az kéne nekem, hogy beteg legyél. Pajkos már sokkal jobban van – mondta, amikor látta, hogy Pajkost akarom felhozni ellenkezésképpen.

-        De anyuuu… - könyörögtem neki, mert már kezdett egy kicsit idegesíteni. – Csak Pajkoshoz megyek, ígérem félórán belül visszajövök.

-        Nem!

És anyu hajthatatlannak bizonyult. Csak néha mehettem ki, de azt azért láttam, amikor anyu kiment Pajkoshoz és legalább húsz percet kint töltött. Mosolyogtam és anyu is mosolygott – Pajkos még mindig rendelkezett azzal a tulajdonságával, hogy képes volt az embert felvidított, legalábbis egy kicsit.

És láttam néha anya arcán átsuhanni a gondtalanságot, azt, amit eddig nemigen. Azon gondolkoztam, hogy vajon Isabella mit csinálhat most és megsúgta valami, hogy éppen sütit süt.

Előkerestem a rajzaimat és kitettem őket a szobámba. Carlisle még mindig vonzott – a maga zárkózottságával és kedvességével. Aztán ott volt Edward – valahogy értettem Isabellát az álmaimban. És ha az álmaim valóra vállnak, akkor valaki nagyon boldog lesz.

-        És az egész család együtt ünnepelhet – mondtam ki hangosan a gondolataimat, majd kimentem a szobámból.

A szobámat úgy hagytam ott, ahogy volt – rendetlenségben. És az sem zavart, hogy anyu megpróbált visszazavarni a házba. Nem hagytam magam, végre visszatért az életbe és ezt ki akartam használni.

A túlélő - 14. fejezet (ajándék)

14. Halál

Úgy éreztem, hogy valahol vihar készülődik – a fejem majd’ szétrobbant egész nap. Azt hittem, hogy az álmok megint elkerülnek majd – tévedtem.

Amint lehunytam a szemem láttam magam előtt a fákat…

Végignézni a családomon, tudva, hogy valami veszélyesre készülünk – valami olyanra, ami akár rosszul is elsülhet… Magamra kellett erőltetnem a nyugalmat – Edward elől nem tudtam elrejteni semmit, de azért megpróbáltam megnyugtatni.

Magamhoz akartam ölelni Carlislet, s csókolni, hogy tudja: nem lesz semmi bajunk, mindenki épségben hazautazik. Ha feleannyira hittem volna magamban…

Szorosan Carlisle mellett mentem – leszegett fejjel, nem akartam arra gondolni, hogy mire készülünk. A városban kezdett egy kicsit feszülté válni a hangulat – ez csak erősödött, amikor két vámpír jött elénk. Carlisle már ismerte Őket.

- Demetri, Felix! – biccentett egyet-egyet, majd elindult a két vámpírférfi után.

A hosszú folyósón végighaladva Edyre gondoltam – arra amikor a babajkak mohón kaptak a cumi után, majd nyammogva magába szívta az ételt.

A trónterem hatalmas volt, s a falakat régi olasz írások díszítették. Carlislera pillantottam, aki körülnézve végigmérte az összes vámpírt – láttam, hogy felismer közülük néhányat.

- Üdvözöllek, barátom! – kezdte Aro, de nem állt fel a trónjáról. - Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat – akaratlanul is feltűnt a fenyegetés a hangjában.

- Aro! – Carlisle aprót hajtott a fején. – Természetesen, én is örülök a viszontlátásnak, de valójában, én kértem penitenciát, nem te hívtál meg – javította ki férjem Arót.

- Persze, persze, de mit is számít ez. A lényeg, hogy itt vagy. Vagyis… vagytok. Bemutatnád, kérlek, a barátaidat? – Mutatott körbe, majd felállt és közelebb sétált hozzánk.

Carlisle alig láthatóan megremegett – tudta, hogyha Aro megérintené, akkor mindennek vége lenne… Russel halkan morogni kezdett, s Aro inkább megállt.

- Nem a barátaim. A családom – korrigálta újból Carlisle Arót. – Ő itt Esme, a feleségem. Rosalie, a lányom és Russel, a családunk új tagja – ferdítette el az igazságot egy kicsit. – De gondolom, hallomásból mindannyiukat ismered már – utalt Carlisle a kémkedésekre, de Aro nem vette fel a kesztyűt. – Mint láthatod, Russelt átváltoztattuk, minden rendben van. A családja úgy tudja, megszökött otthonról. Kaptak búcsúlevelet, és Russel elég nehéz természetű tinédzser volt ahhoz, hogy hihető is legyen a történet. Nem szegtünk szabályokat.

- Igen, igen, nagyon elégedett vagyok – hümmögött Aro. – De nem teljesen. Elég aggasztó híreket kaptam felőletek.

- Aggasztó híreket, nocsak? – Carlisle hangja a kívülállók számára szórakozottnak tűnhetett, de mi jól tudtuk, hogy legalább annyira feszült, mint mi voltunk.

- Igen, barátom, úgy bizony. Éppen ezekről a hírekről beszélgettünk a többiekkel, de úgy gondoltam, az lenne igazságos, ha titeket is meghallgatnánk…

- Hallhatnám, hogy milyen hírekről van szó? – érdeklődött Carlisle.

- Természetesen. Először is, hogy farkasokkal barátkoztok… – kezdte Aro a felsorolást. – Mi okotok lehet egy másik, természetfeletti, erős fajjal összefogni? – utalt az árulás gondolatára, de nem merte még kimondani. Valószínűleg, hatásosabbnak gondolta a kis színjátékát, ha szép apránként csepegteti a többieknek a hazugságait, mintha egyszerre zúdítja a nyakukba bizonyíték nélkül.

- Vádolsz minket valamivel, Aro? – érdeklődött Carlisle.

- Egyelőre nem, barátom. Csak szeretnénk mind tisztán látni.

Válaszolnál a kérdésemre?

 - Egyszerűen csak békét kötöttünk velük. Hagyják, hogy a területükön éljünk, amíg nem bántunk senkit. Ennyi.

- Ennyi lenne? – A vámpír hangja jókedvűnek hangzott. – Akkor lenne pár kérdésem… Miért pont ott telepedtetek le, mikor olyan helyen is megtehettétek volna, ahol nincsenek farkasok?

- Mikor először Forks mellé költöztünk, fogalmunk sem volt róla, hogy farkasok élnek ott. És mire rádöbbentünk, már megszerettük a helyet.

- És másodszorra meg harmadszorra? Miért mentetek vissza oda újra és újra? – követelte a választ a szőke hajú vámpír, aki Caius lehetett.

- Jogos a kérdés. Ha tudtátok, ellenség él azon a területen, miért nem választottatok más várost? – ismét Aro vette át a szót.

- Mit éreznél, ha el kéne hagynod Volterrát? Nem akarnál visszatérni az otthonodba, amikor csak lehetőséged van rá? Persze, lehet, hogy te nem is érted, mit jelent az otthon szó. – Carlisle hangja egyáltalán nem tűnt lenézőnek, inkább tényként könyvelte el, hogy Arónak nincsenek erről tapasztalatai. – Inkább valahogy másképp kéne elmagyaráznom... Hol találnál még egy ilyen jó rejtekhelyet az emberek elől? Vagy ilyen hatalmas, díszes tróntermet? A praktikus és szép része biztosan hiányozna, nem igaz? – fogta meg egy másik oldalát a dolognak.

- Szóval, kötődtök a helyhez, ezért szövetséget kötöttetek a farkasokkal, hogy időnként eltölthessetek ott némi időt – foglalta össze a lényeget Aro. – Akkor már csak azt nem értem, hogy puszta szövetségből miért vett feleségül a fiad egy farkast? Csak nem volt benne az egyezségben az is, hogy el is kell hálnia valakinek? – vált kissé gúnyossá a hangja.

- Szerelem. Ez volt az ok, amiért Edward, a fiam nőül vette Isabellát, az egyik farkast. Egyszerű és prózai, mégis csodálatos ok, nem gondolod? – érdeklődött Carlisle. Ha nem tudtam volna, hogy életek múlnak ezen a beszélgetésen, egyszerű, teázás melletti, baráti csevelynek hittem volna.

- Szerelem, ez tényleg csodás! – Aro összecsapta a tenyerét, mindenki összerezzent. – És milyen romantikus… Mint egy Rómeó és Júlia történet, ahol a két ellenséges család egy-egy tagja egymásba szeret. Halálosan… – Az utolsó szótól végigfutott a hideg a gerincem mentén. Annyira kétértelműen hangzott, mintha csak fenyegetésnek szánták volna beszélgetés-köpenybe rejtve.

- Van esetleg még valami, amire magyarázatot szeretnél?

- Csak még egy apróság… – Aro hangja vontatottá vált. – Mi vett rá arra, hogy egy új faj létrehozásával kísérletezz?

A teremben mindenki felhördült – valószínűleg nem beszéltek nekik Isiről és Edanről.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Aro! – lett feszültebb Carlisle, a gondolat, hogy az unokáiról ilyen tárgyasított hangon beszélnek, bántotta, ahogy engem is.

- Szerintem, nagyon is tudod! – Caius stílusa teljesen más volt, mint a társáé, a méreggel átitatott szavak a szájából most már igazi vádként hangzottak el. – Új fajt hoztatok létre, te és a családod. Farkas és vámpír keverékeket. Egy fiút és egy lányt, akik ki tudja, milyen erővel rendelkeznek, mennyire tudják szabályozni magukat, mi lesz belőlük az idő múlásával, és mekkora veszélyt és fenyegetést jelentenek mindannyiunkra nézve!

- Az unokáimat, Isist és Edant Isten, a Természet, egy Felsőbb Erő – vagy nevezzük bárhogyan – alkotta. Edward és Isabella szerelmének a gyümölcsei, mesterséges rásegítés nélkül születtek erre a világra. Az egyetlen, amivel vádolhatsz minket, hogy nem öltünk meg két csecsemőt – közölte fojtott hangon Carlisle.

- Lehet… De tudja ezt valaki bizonyítani? – vádolta hazugsággal Carlisle-t Aro, miután pár perce még a barátjaként szólította meg. Nem értettem, hogy Carlisle, hogy bírta ki – Isis és Edan maguk voltak az angyalok…

- Az unokáim nem veszélyesek egyáltalán! Uralják a szomjúságukat és eszükben sincs sem embernek, sem más lénynek ártani.

- Hogy lehetnénk biztosak abban, hogy ez később sem fog változni? Még sosem léteztek ilyen lények ezen a világon, nincs előttünk példa. Vagy talán, ki mered jelenteni teljes bizonyossággal, hogy az idő múlásával nem őrülhetnek bele a vérszomjuk elfojtásába, és nem kezdhetnek el tombolni? Meg mersz esküdni rá, hogy nem lesznek fizikailag sokkal erősebbek, mint mi, és ha az őrület eluralkodna rajtuk, meg tudjuk majd állítani őket? – sorolta a kérdéseket Aro.

- Azt sem tudhatod előre, hogy nem születik-e erre a világra egy egyszerű ember, aki egy szép napon feltalál majd valamit, amivel kiirthat minket. Mégsem gondolod úgy, hogy le kell mészárolni az egész emberiséget, hátha később majd a végünket okozza valamelyikük.

- Valamiért úgy érzem, nagyobb az esély arra, hogy egy új, erős faj kerekedik fölénk, mint hogy egy ember – ejtette ki gúnnyal a szót Caius. – rájön, milyen módon öljön meg minket.

- Alábecsülöd az embereket, Caius, mint mindig. – Carlisle tisztelete az emberek iránt tagadhatatlan volt és ez a vámpírokkal sem volt másként.

- Lehet, hogy így van – szólalt meg ismét Aro. – De véleményem szerint, mind inkább egy valós, már létező veszélytől tartunk, mint egy lehetséges, de cseppet sem valószínű jövőképtől. Éppen ezért tennünk kell valamit mindenképpen. Ebben azt hiszem, mind egyetértünk.

Tenni? Mire gondolsz? – kérdezte Carlisle, bár mindannyian tudtuk, hogy mit jelent. A kezeim ökölbe szorultak, legszívesebben letéptem volna a fejét.

- Megelőzésképpen végeznünk kell a fenyegetés forrásaival – mondta ki Aro az unokáinkra a halálos ítéletet.

- Vagyis azt várod tőlem, hogy öljem meg az unokáimat? – Carlisle hangja megremegett a mondat végén.

Hátrapillantottam, s láttam, hogy Russel Giannára néz – a nő mindenre emlékezett. Elkezdődött tehát teljesen… Mostmár csak a szerencsékben bízhatunk, hogy a Jasper által vezetett csapat könnyedén átjut az őrökön…

- Ez is egy lehetséges megoldás. Vagy át is adhatjátok őket nekünk, hogy mi felügyelhessük a növekedésüket, és ha úgy látjuk, gond van, magunk végezhessünk velük – felelte könnyedén Aro.

- Azt hiszem, egyik sem elfogadható lehetőség számunkra – felelte Carlisle, aztán sokáig csend volt, amit nem tudtam mire vélni.

- Tudtam, hogy nem bízhatok bennetek! – Aro dühösen felcsattanó hangjára összerezzentem. – Most kaptam a hírt, hogy megtámadtak minket. A családod tagjai és néhány korcs. Látjátok, hogy nem tévedtem? – kérdezte a tömegtől.

Carlisle próbálta meggyőzni Arót, de az nem hallgatott rá. Elküldött néhány őrt, de látszólag a legerősebbeket maga mellett tartotta.

- Alec, talán jobb lenne utánanézni a látogatóinknak! – Aro szavai hideg fuvallatként söpörtek végig közöttünk, Carlisle elmondásaiból Alec-nek veszélyes képessége van.

Carlisle ígérte Arónak, hogy leállítja a többieket, azt is mondta, hogy tudja nincs semmi esélyünk.

- Nem bízom benned, Carlisle! Alec, Jane! Nézzétek meg, mi folyik kint! – parancsolta Aro.

Amint az ajtót betörte Jasper Carlisle, Rosalie, Russle és Én körbeálltuk Giannát, aki nagyon koncentrált.

- Elfogni őket! – kiáltotta dühösen, mire a mozogni tudó testőrök nagy része támadásba lendült. Egyikük Jasper és Alec közé ugrott eltérítve a támadást, de fogalmam sem volt, mi lett a harc végkimenetele…

Próbáltam mindenkit szemmel tartani. Túl nagy volt a felfordulás, és minden másodpercek alatt történt. Az erőviszonyok a Volturinak kedveznek, bár a testőrségnek csak a háromnegyede vette fel a harcot. Aro úgy gondolhatta, hogy így is biztos a győzelem, és a maradék Volturi harcossal inkább magát, a társait és a feleségeiket védte.

Falat képeztetett maguk előtt a saját embereiből, nehogy valaki a közelükbe juthasson. Ez a fajta elvakult önfeláldozás egyszerre volt ijesztő és bátor. A szemtanúnak hozott vámpírok közül volt, aki sietve távozott, míg mások a fal mellé húzódva csak figyelték a történéseket, de olyanok is akadtak, akik beszálltak a harcba a Volturi oldalán.

Jonathan rávetette magát egy megmerevedett vámpírra, akinek fogalmam sem volt a kilétéről. A fogai belemartak a márványnyakba, aztán hirtelen a márványkar előrelendült, s eltalálta az oldalát. A rá támadó vámpír felé kapott, akinek bár nem volt képessége, elég erősnek tűnt.

Feszülten figyeltem, hogyha kell tudjak segíteni, de Nate végül diadalmasan elhajította a vámpírfejet.

A mozdulat, amellyel Jasper letépte Alec fejét, mindannyiunkból megkönnyebbült sóhajt csalt elő, de amint Nate felé pillantottam minden megkönnyebbülésem tova szállt,  hangos nyüszítés hagyta el a száját, amikor letépte Jane fejét, de közben ő is padlóra került. Annyira családomnak éreztem a farkasokat is, hogy nem bírtam volna elviselni, hogy valami bajuk essen.

Carlisle Jonathan mellé térdelt, s elkezdte megvizsgálni. Aztán magához hívott, s elmagyarázta, hogy nekem ki kell vinnem Nate-et – tudtam, hogy ezzel is csak meg akar védeni, de engedelmeskedtem neki.

Karomba vettem Nate testét olyan gyengéden, amennyire csak tudtam, s elindultam kifelé.

- Ha most megadjátok magatokat, még megbocsátok nektek. – Aro magabiztosnak hangzott, de amit mondott, az biztosított róla, hogy a korábbi fölényessége már elszállt a trónterme közepén égő máglya füstjével együtt. Az erős képességgel bíró emberei mind halottak voltak, és bár a létszámfölény még mindig nekik kedvezett, tisztában volt vele, hogy ez semmit sem jelent.

- Inkább fordítva, Aro. Add meg te magad, és békében távozhatsz. Igaz, hogy a hatalmad nélkül, de legalább épségben. – Carlisle jól csinálja. A válasza még jobban elbizonytalanította Arót.

- Ez igazán mókás… - az ideglelő nevetésre visszafordultam. – Tudod, hogy többségben vagyunk.

- Néha az erőt legyőzi az ész. – Láttam magam előtt Carlisle bölcs, nyugodt mosolyát.

- Lehet. Lehet, hogy győznétek. – Aro helyeslésére mind meglepetten néztünk össze, nem tudtuk, hogy mire készül. – De mi lesz később? Mi lesz, ha a társadalmunk megtudja, megszegtetek minden létező szabályt kockáztatva a világunk sorsát? Mind tudjuk, hogy szükség van a Volturi irányítására és védelmére.

- Elismerem, szükség van irányításra és védelemre. De nem egy olyan vezetőtől, aki ezt terrorral és átveréssel viszi véghez, hogy megtartsa és növelje a hatalmát.

- Te beszélsz terrorról, aki a barátomnak nevezte magát, aztán betört az otthonomba és megölte a legjobb embereimet? Carlisle, ez elég képmutató vád, nem gondolod? – Aro a „támadás a legjobb védekezés” elvet követte, hogy meggyőzze a jelenlévőket az igazáról, és egyelőre úgy tűnt, hogy egész jól csinálja. Kívülállóként én is hittem volna neki, hiszen mi voltunk azok, akik látszólag elsőként támadtak. Arról másoknak fogalmuk sem lehetett, hogy ha nem tesszük, az számunkra egyenlő a biztos halállal. – Én mindent azért teszek, hogy védjem a fajtánkat. Szükség van törvényekre és arra is, hogy kemény kézzel tartassuk be őket, különben kitör a káosz és mind elveszünk.

- És aki nem szegi meg őket? – érdeklődött Carlisle. Aro egy másodpercig sem fontolgatta a válaszát, azonnal rávágta, amit a jelenlévők hallani akartak.

- Azzal természetesen a Volturinak semmi dolga.

- Szóval nem öltél olyat közülünk, aki betartotta a szabályokat, igaz?

- Én és Marcus minden kivégzésnél jelen voltunk, ahogyan jó pár szemtanú is. Bizonyíthatjuk, hogy a vádjaid hamisak – szólt bele a vitába most először Caius. A hangja dühös és ideges volt, érezni lehetett rajta, hogy legszívesebben azonnal darabokra tépne mindannyiunkat. – De te… Mivel magyarázod ezt az összeesküvést, ha nem azzal, hogy nem csak a vérre, hanem a hatalomra is szomjazol? – kérdezte éles hangon.

- Nekem nem kell a hatalmatok, csak békében szeretnék élni a családommal. Ezt viszont nem tehetem, amíg Aro azon ügyködik, hogy végezzen velünk. Mert ő mindenkit félreállít, aki az útjában áll. Akár a saját húgát is, nem igaz, Aro?

- Hogy mit mondtál? – Most először szólalt meg Marcus is.

- Nemrégiben megtudtunk egy titkot, amelyet már hosszú évszázadok óta rejteget a társad. Sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemedet… – Carlisle hangja tényleg együttérzőnek tűnt.

Carlisle, gondold meg, mivel vádaskodsz… – fenyegetőzött Aro, de hiába.

- Te és a feleséged, Didyme, el akartátok hagyni a Volturit, de Arónak szüksége volt rád. Tudta, hogy csak egy módon tarthat maga mellett. Ha végez a testvérével. Ő ölte meg a társadat. – A lélegzetem elakadt a hallottaktól. Aro tényleg odáig ment volna a hatalomért, hogy meggyilkolja a saját vérét? Ez sokkolóbb volt, mint amire számítottam, bár fogalmam sem volt róla, hogyan akarja Carlisle ezt bebizonyítani.

- Ugyan, Marcus, testvérem, ne is foglalkozz vele. Próbál viszályt szítani, és össze-vissza beszél – nevetett fel Aro. – De ez nálunk nem fog működni. Marcus pontosan tudja, hogy mennyire szerettem a testvéremet. – Ez igaz volt. Bárki más fülébe bele lehetett volna ültetni a kétely apró bogarát, de Marcusról Alice azt mesélte, hogy érzékeli az emberek közötti kapcsolatokat. Ha Aro nem szerette volna a testvérét, arról biztosan tudott volna.

- Igen, ez így van. De a hatalmat még nála is jobban szeretted. – Vladimir is megszólalt, s kezdett egyre feszültebbé válni a helyet. - A te dolgod, hogy eldöntsd, hiszel-e nekünk, én megtettem a dolgomat, elmondtam az igazat – nézett Marcusra.

- Nevetséges, hogy egyáltalán úgy gondoltátok, érdemes ezzel próbálkoznotok – szólalt meg Aro. – Egyetlen dolog volt igaz a történetetekből, hogy szánalmasak vagytok. Még mindig. Marcus sosem hinne el egy ilyen képtelen és arcátlan hazugságot, nem igaz, testvérem? – A kérdés válasz nélkül maradt. – Marcus… Csak nem hiszel ezeknek? – emelkedett meg hitetlenkedve Aro hangszíne.

- Tudom, hogy szeretted Didymét. – Mikor Marcus végre megszólalt, a hangja halk volt.

- Persze, testvérem, persze, hogy szerettem. Ő volt az egyetlen húgom – helyeselt nyugodtabb hangon Aro.

- Azt is tudom, hogy szereted a hatalmat.

- Mire akarsz kilyukadni, Marcus?

- Hogy nem tudom, melyiket szeretted jobban. – Ahogy Marcust hallgattam, rádöbbentem valamire. Arót elvakította a hatalomvágy, Caiusban pedig valamiféle folyton fortyogó haragot éreztem. Marcus velük szemben maga volt a bölcs csendesség.

- Marcus… – nyögött fel Aro hitetlenkedve. – Az nem lehet, hogy hiszel nekik. Ugye, nem?

- Nem tudom. Egy részem nem akarja elhinni, hogy képes voltál elvenni tőlem a nőt, aki a létezésem középpontja volt. Egy másik részem viszont… képtelen lenne melletted maradni ebben a bizonytalan tudatban. Sosem fog kiderülni az igazság, nem igaz? – Marcus hangjába olyan mély fájdalom vegyült, hogy összeszorult a torkom. – Hogy állhatnék melletted úgy, hogy közben az jár a fejemben, vajon tényleg megtetted-e… Vajon, képes voltál-e végignézni, ahogy Didyme könyörög neked az életéért vagy el tudtad-e venni orvul úgy az életét másodszorra is, hogy ő semmit sem sejtett?

- Esküszöm, hogy… – kezdett volna bele Aro a hamis eskübe.

- Ne! Nem harcolok ellened, de nem harcolok melletted sem – jelentette ki Marcus.

- Ennyi volt, Aro. Lásd be, és spóroljuk meg az embereid életét, kérlek. – Carlisle hangja csak egy kissé feszült volt.

- Talán, mégsem… – Aro ismét vidámnak hangzott. – Felix, hozd be az újdonsült vendégünket! Ha jól tudom, ő a másik lányod, Alice. Nos… Alice… Nézzük, hogy mennyire szeret téged a családod…

- Ereszd el őt, különben megbánod! – Jasper hangja kemény volt a gyilkos indulattól.

- Teljes megadást kérek az életéért cserébe – mondta el az ajánlatát Aro.

- Ne! Ne tegyétek! – Alice hangja könyörgő volt. – Így is, úgy is megöl mindannyiunkat. Végezzetek vele! Bosszuljatok meg és végezzetek vele! – kiáltotta, aztán síri csend lett.

El kellett volna már mennem, de nem tudtam a lábaimat rávenni, hogy itt hagyjam Carlislet. Inkább haltam volna meg helyette Én, de Ő olyan jó… Nem ezt érdemli!

Carlisle könyörgött Arónak, aztán csata hangja…

Carlisle nem láthatta, hogy Én nem jutottam messzebbre…, s Aro észrevett. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam – ha kell megölöm Arót!

Egy ütéstől Jonathan teste kiesett a kezemből, de Én talpra szökkentem és elkezdtem harcolni Aróval. Egy ideig azt hittem, hogy győzhetek – ebben reménykedtem…

 Aztán Aro megfogta a fejem és egy hosszú, mély nézés után letépte azt.

- Tudtam, hogy a saját életem árán, de megvédhettem Alicet, a lányomat. A család mindig is fontos volt nekem! – nézett rám Esme.

- De… te… az előbb… - próbáltam meg kinyögni egy értelmes mondatott, de nem igazán sikerült.

Már akkor is értetlen arcot vágtam, amikor először álmodtam meg a halálát, de így…

- Meghaltam… Arra azért kíváncsi lennék, hogy Te ki vagy – nézett rám kedvesen. Semmit sem sejtett, vagy… Mielőtt válaszolhattam a mosolygó arc elkomorult. – A halál fájdalmas, s nehéz rajta túltenni magunkat.

- De nem lehetetlen – motyogtam magam elé.

- Hát… Ha van, aki pótolja a dolgokat, akkor… - Felültem, hogy kényelmesebben el tudjunk helyezkedni. Esme olyan volt, mint a képeken. – Edwardot tekintettem először a fiamnak, Ő elfeledtette velem a kisfiam halálát. Tudod…

- Tudom! – szakítottam félbe, mielőtt bármit is mondhatott volna.

Bár elfelejteni nem lehet ezeket, de túlélni…

- Tudod, hogy volt egy fiam vagy azt, hogy milyen túlélni?

- Is-is. Nagyon nehéz túllépni egy haláleseten, főleg, ha az valaki közeli rokon. És tudom, hogy volt egy fiad.

- Valóban… De te mégis honnan tudsz ilyeneket?

- A nagymamám, már apu felől, képes volt álmában belemenni másokba, és ezt én is örököltem. Az… első álmom is veled volt, amikor megtaláltam apu egyik eldugott újságcikkét. Egy nőről szólt, aki leugrott egy szikláról…

- Oh… Nagyon fájt?

- Amikor valaki mássá tett, az igen. Én nem akarok más lenni, ha ennyire fájdalmas. Viszont apa elmesélte, hogy mi… mi történt.

- Mármint velem?

- Igen… Neki az apukája mondta el, a nagypapám. Nagyon sajnálom! – ült ki őszinte bocsánatkérés az arcomra.

- Ugyan… De mesélj nekem az apukádról! Biztos Ő alszik a szomszéd szobában, anyukáddal! – Tekintete elhomályosult.

- Csak anya. Apa meghalt, amikor tízéves voltam. Undok dolog a rák, főleg, ha az ember valami ,,csoda” folytán örökli.

- Szerencse, hogy az édesanyád itt van veled! – Nem tudtam, hogy mennyi fájdalmat képes elviselni, tekintve, hogy pár perce meghalt.

- Anyukám is rákos… Khm… De nemsokára leérettségizem, és akkor majd vigyázhatok rá! Aztán nem költözöm el innen, ahogy anyu szeretné. Egyszerűen nem menne! Itt élt az apám, a nagyapám és még a dédmamám is.

- A dédmamád? Akkor ez egy családi ház? Pedig egy pillanatra azt hittem, hogy a volt otthonomban vagyok…

- Mert ott is vagy! Az én dédmamám Esme Anne Platt Evenson és álmaimból kiszűrve most már Cullen.

- Hogy mit mondasz? – Ült ki az arcára teljes értetlenség. Én is így reagáltam volna, ha megtudom, hogy van egy dédunokám. – Az egyetlen gyermekem meghalt a születése után!

- Nem… Charles Evenson lefizette az orvosokat. Aztán megölték és a nagypapám visszakerült ide… Apa azt mondta, hogyha egyszer találkozom veled, akkor ne mondjam el ezt, mert akkor fájdalmat okozok neked, de… Az előbb fejeztek le és nem igazán értem a dolgokat…

- A fiam tehát élt… És te a dédunokám vagy… - kérdőn nézett rám, mivel a nevemet még nem tudta.

- Anne… Anne Platt! – mutatkoztam be.

Aztán Esme eltűnt és én egyedül maradtam a szobámban. Hallottam a fejemben hangokat, amik keservesek voltak, és mindegyik azt suttogta:

Esme Anne Platt Evenson Cullen meghalt!



A túlélő - 6. fejezet

6. Születésnap

Másnap reggel nem akartam felkelni. Nem csak azért, mert az álomból nem akartam felkelni, hanem egyszerűen utáltam a mai napot – már most.

Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia, de már tegnap el lett döntve, hogy semmi sem lesz olyan, mint ahogy elterveztem. Anya túl akaratos ahhoz, hogy engedjen.

Csak hagytam, hogy a percek múljanak, s továbbra sem keltem ki az ágyból. Melissa és Angela nem jönnek át, tehát addig maradok az ágyban ameddig akarok. Vagy felkelek és elmegyek sétálni, a környéken.

Valamit csak tudok ma csinálni – ha már suli nincs. Pajkos ma bent marad az istállóban, mert nem szeretném, ha holnapig valami baja esne.

A holnapi napomat is megterveztem teljes egészében, de nagy valószínűséggel nem lesz belőle semmi. Ugyanis nem mehetek sehova egyedül. A házunk rabja lettem.

Felöltöztem és kissurrantam a folyósóra. Nem láttam senkit, amiből arra következtettem, hogy anya vagy apával van, vagy pedig nincs itthon.

Halk motoszkálás hallatszódott a szüleim szobájából, ami gyorsabb tempóra ösztönzött. Halkan vettem fel a cipőm, majd a hátsó ajtón át kisurranva a kerítésen át távoztam.

Pajkos nézett, aztán visszafordult a fal felé. Azért sem akartam ma elvinni, mert a mai akcióm biztos nem fog elengedni anya, viszont Pajkossal át tudok ugratni a kerítésen.

Itt nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány, vagy fiú az utcákon sétálgat egyedül. Engem már megszoktak, mert az iskolából hazajövet is szoktak látni.

Velem szemben egy kellemetlen ismerős jött. Megpróbáltam úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, nem sok sikerrel.

- Hát, te mit csinálsz egyedül? – Alex kérdésétől kirázott a hideg, valamiért taszított.

- Ezt én is kérdezhetném. Nem érdekel, hogy mit csinálsz.

- Hát, akkor, szia. Remélem, többet nem találkozunk!

- Én is! – mondtam ugyanolyan utálatosan, mint ő.

Alex biztos nem fog hiányozni, hiába csak egy napja ismerem. Utáltam, ha valaki nem hitt nekem és, ha hazugnak neveztek. Eddig egyetlen ellenségem sem volt, de úgy látszik, Alex nem hagy más utat.

Én nem tudtam senkire nagyon haragudni, még anyámra se, aki néha tényleg az őrületbe kerget. Nem szerettem, ha valakivel nem vagyunk olyan viszonyba, hogy legalább beszélgessünk. És nem szerettem haragudni, utálom azt az érzést.

Bementem Vivien néni boltjába, hogy vegyek magamnak egy tábla csokit. Már a pénztárnál álltam a kiválasztott trióládémmal – a fehér-, tej- és étcsoki különlegesség volt a kedvencem -, amikor a zsebemhez kaptam.

Lemondóan tettem le a csokit, majd üres kézzel sétáltam végig a futószalag mellett. Ez egyáltalán nem volt fer dolog – a születésnapom már tényleg csak egy szokványos nap lesz.

- Anne, várj! – kiáltott utánam Angela. Nem is értettem mit keres itt, de egyáltalán nem bántam.

A futószalag végénél megvártam, míg mellém ér. Láttam, hogy magához veszi a kiválasztott trióládémat, aztán fizetett. Nem is értettem, hogy mit csinál. Talán csak kérkedni akar? Angela nem olyan.

Kicsit morcosabb lettem, mert láttam az arcán, hogy Ő boldog. Gyermeki féltékenység futott át rajtam, s rögtön el is illant, amikor kezét kinyújtva a kezembe nyomta a csokit.

Hálásan néztem rá. Angela volt az egyik legjobb barátnőm, de én nem az anyagiak miatt szerettem, hanem mert kedves volt. Sok mindent meg tudtunk beszélni, olyan dolgokat is, amit Melissával nem.

- Boldog születésnapot! Sajnos csak ennyivel tudok most szolgálni – nevetett rám, mintha a nagyobb ajándékot máskorra tervezné.

- Köszi – nyitottam ki azonnal a csomagolást. – Kérsz? – Angela egy ideig hezitált, hogy elfogadja a felé nyújtott csokit.

Mindig is csodáltam, hogy Angela csak nagyritkán eszik csokoládét – ellentétben velem, aki csak úgy tömte magába a boldogsághormonokat tartalmazó nassolnivalót. Persze abban biztos voltam, hogy néha ő is bűnözik és a legrosszabb napjain képes magába fogadni egy kisebb tábla csokit, de ez még mindig semmi volt hozzám képest.

Angela útjai elváltak az enyéimtől – már a boltból kilépve. Boldogabb voltam – köszönhetően a csokoládénak -, s meg sem fordult a fejemben, hogy Angela elmondhatja anyának, hogy találkoztunk.

Gyorsabb tempóra váltottam, mert még nem akartam hazamenni. Anya vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy elmentem? Lehet, hogy már tudja is… Nem, akkor már rég utánam jött volna!

Már elég távol jártam amikor lassítani kezdtem lépteimen. Már messze jártam a házunktól, s a bolttól és az erdő mellettem futott. A házak itt csak néha-néha voltak fellelhetőek, de voltak nagyon díszesek is.

Ahogy távolabb értem szembe találtam magam a világ egyik legcsicsásabb épületével. Olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, de egyáltalán nem illett ide. Mikor közelebb mentem, hogy megnézzem mi áll névként a postaládán valaki lefogott.

- Ne menj oda! Ez a mások területe.

Hátrapillantva egy nem várt személlyel találtam szembe magam. Alex valószínűleg futott utánam, hogy még idejében elérjen, mielőtt közelebb megyek.

- Akkor már értem mi ez a sok dísz. Eléggé furák ezek a mások. Erdő mellé építkezni, ráadásul ilyen díszes házat. Vajon mire kell nekik ez a sok csicsa? – néztem Alexre kérdőn.

- Így csábítják ide a gyengébbeket. Ha engem kérdezel, akkor kannibálok.

- Ez nem túl csábító – borzongtam meg.

- Aki egyszer bemegy oda, az nem jön ki. Olyan ez, mint a filmeken. Hátborzongató, hogy milyen világban élünk – mesélte miközben maga után húzva elértük az erdő szélét.

- Reméltem, hogy nem kell haragban elválnunk. Nem azt mondom, hogy legyünk barátok, mert szemmel láthatóan nem szeretnél a barátom lenni, de ellenségek se legyünk – álltam meg vele szemben.

- Aha… Hát, akkor, szia! És ne menj a ház közelébe! – figyelmeztetett még utoljára, majd elindult tovább.

Fölösleges lett volna utána kiáltani. Még hátrapillantottam a ház felé, aztán én is elindultam haza. Most, hogy Alex sem olyan undok, talán ha újra találkozunk, akkor tudunk majd beszélgetni.

Remélem még fogunk találkozni, elvégre bármi megtörténhet. És, ha tényleg találkoznánk, akkor talán még barátok is lehetnénk. Jó lenne, ha barátok lennénk.

Hazabattyogtam, de a ház előtt megálltam. Nem tudtam, hogy csak simán bemenjek-e, vagy hátulról menjek, mintha, csak a kertben lettem volna. Az első variációra az igazat mondanám el, a másodikra meg kitalálnék valami hihető mesét.

Még mielőtt a kerítéshez értem volna az ajtón anya nézett ki. Nem tűnt túlságosan mérgesnek, de nyugodt sem volt. Semmi nem jutott eszembe, amiért így reagált az eltűnésemre.

A felismerés futótűzként terjedt végig a testemben. A kis szökésem közben eszembe sem jutott apa. Annyira belefeledkeztem a születésnapomba, hogy apára nem is gondoltam. Rettegve néztem anyára, aki nyugodt volt, s ezzel engem is megnyugtatott – nem tudott volna nyugodt lenni, ha apával történt volna valami.

Lehajtott fejjel somfordáltam anya elé, hogy megkapjam a fejmosásom. Semmi nem történt, s ez újfent ijedtségre adott okot. Felnéztem, de anya csak nézett, mintha lett volna valaki a hátam mögött. Gyorsan hátranéztem, hogy van e valaki mögöttem, de a levegőn kívül semmit sem láttam.

- Mi a büntetés? – sóhajtottam fel. Elfogott a rettegés, hogy anya szigorú lesz, s eltilt mindentől.

- Nincs büntetés. Vedd ezt szülinapi kiváltságnak, mert ilyen nem lesz többé. Most viszont azonnal felmész a szobádba, meg sem állsz odáig! – mondta el az ítéletet anya, majd oldalra állt, hogy be tudjak menni.

Teljesítettem kérését – mertem volna ellenkezni, azt hiszem nyomban kaptam volna egy fülest. Persze nem tudtam, hogy miért kell egyenesen a szobámba mennem. Éhes nem voltam, mert a csokival még mindig tele voltam.

Az ágyamon ülve elgondolkoztam. Sok minden érdekelt. Először is, hogy Alex honnan tudta, hogy én is tudok a másokról? És miért másoknak nevezte Őket?

A polcomhoz léptem és előkerestem a rajzaimmal teli mappát. A titokzatos Cullen család… A fekete-fehér rajzokról jól kivehető volt az arcok, s testek jellegzetességei. Minden egyes megszámlálás után hiányt éreztem. Eggyel több férfi volt, mint nő, de látszólag mindenkinek meg volt párja. Páros képeket nem készítettem – nem éreztem szükségét, s amúgy sem én irányítottam a rajzaim, ahogy az álmaimat sem.

Az egyik férfi – név szerint Carlisle – nagyon megtetszett, így rajzon keresztül. A többi férfihoz és nőhöz képest Ő idősebbnek látszott. Ezt csak az arcáról tudtam leolvasni, mert amúgy semmiben sem különbözött a többi húsz-huszonhárom éves férfiaktól. Arcáról viszont több éves tapasztalatot tudtam leolvasni.

A képen egy erős izomzatú, közepes testalkatú fiatal férfi tekintett vissza rám. Vonásai simák voltak, s ha rá néztem a képre rögtön egy filmsztár jutott róla eszembe.

De a képről azt is meg tudtam állapítani, hogy házas emberről van szó. A gyűrű ott csücsült a házasságot jelképező ujjon. Furcsa mód elszontyolodtam ettől a tudattól.

Miután összeszedtem a lapokat, s visszatéve a mappába a polcra tettem, a helyére. Valamiért úgy éreztem, hogy el kell dugnom a mappát – mintha valami titkos dolgot rejtegettem volna. Persze idegene nem is érthették, hogy kiket rajzoltam le. Lehet, hogy meg is vádolnának valamivel.

Ma már nem büntetik a boszorkánysággal vádolt személyeket, kivétel természetesen a mi kis községünk. Itt, mintha megrekedt volna az idő. Annyira régimódiak itt néha az emberek, hogy az már ijesztő. Ezért sem volt szabad ,,hihetetlen” dolgokat csinálni. Anyát már így is beskatulyázták, szerintem. Persze olyanok, hogy boszorkányégetés, vagy kínzás már nem volt, egyszerűen börtönbe zárták a megvádolt személyt. És mi csak egy kis község voltunk.

A mellettünk lévő városok, községek már felvették a globalizációs elemeket. Volt pláza, éttermek és minden, ami a fejlődéshez kellett. Még nem voltam olyan puccos helyeken, de terveztem, hogy elmegyek. Mindenki irigykedni fog majd rám, én pedig büszkén kihúzom magam – aztán mindenkinek elmesélem az élményeim, de nem várom el, hogy körülrajongjanak.

Leültem az ágyam szélére, mert meghallottam a közeledő hangokat. Kopogtak, én pedig behívtam. Azt hittem, hogy anya jön, s mégis megbüntet, de tévedtem. Az ajtóban anya helyett apa állt.

Szokatlanul erősnek nézett ki, s egy pillanatra elképzeltem, hogy meggyógyult. Azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg csak a gyógyszerek hatása alatt van. Tegnap nem volt ilyen jól, de a gyógyszerek hatási ideje igen változó.

Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Rám mosolygott, s megfogta a kezem egyik kezével. Tenyeremet maga felé fordította, majd másik kezével benyúlt a köntös zsebébe és kihúzott onnan valamit.

A tenyeremben egy kis dobozka foglalt helyet, talpig becsomagolva. Azt hittem, hogy anyától és apától majd közös ajándékot kapok. A kis dobozka után nyúltam.

Óvatosan bontottam ki, vigyázva, hogy a csomagolópapír sehol se szakadjon el, még egy kicsit se. Miután a csomagolópapírt sikeresen eltávolítottam a dobozkáról, s félretettem még jobban megszemlélhettem magát a dobozt. Csak egy egyszerű, tetőfelpattintós doboz volt, semmi cicoma.

Mikor a doboz tetejét felpattintottam és megláttam a benne rejlő ékszert azt hittem, hogy menten elsírom magam. Egy vékonyka aranykarkötő volt.

Apa az összes spórolt pénzét a gyógyszerekre költötte. És most mégis a kezembe tarthattam egy színarany karkötőt – bizonyára nem tíz fillér volt.

Vissza akartam Neki adni – ezt nem fogadhattam el, ez túl drága volt… Persze arról már fogalmam se volt, hogy miként kéne visszaadnom.

-          Apu… - kezdtem mondandómba, de Apa mosolya megállított.

-          Most vissza akarod adni, igazam van? – Bólintottam egyet, mire édesapám megingatta a fejét. – Ezt a karkötőt az édesapám hagyta Rám, hogy adjam át a lányomnak. Ha pedig fiam születik, akkor addig kell továbbadni, míg egy lány kezébe nem kerül.

-          Szóval ezt nem a gyógyszerekre szánt pénzből vetted? – kérdeztem megkönnyebbülve.

-          Nem – mosolygott rám, majd felállt és kiment a szobámból.

Persze én még akkor nem tudhattam, hogy a kis medál – ami rajta lógott - legalább annyiba került, mint egy aranykarkötő. Boldog volt, hiszen édesapja nem úgy nézett ki, mint, aki nagyon beteg. Életerős volt és vidám.

Egész sokáig csak a szobámban ültem és vártam anyára – és arra, hogy mikor ordítja le a fejem. Amikor nyílt az ajtó megrémültem. Végigfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha anya tényleg elkezd velem veszekedni.

Mindenféle veszekedés helyett anya szélesre tárta előttem az ajtót, majd kimutatott. Ebből már sejtenem kellett volna valamit, de mit sem sejtve mentem ki a szobámból, majd le a lépcsőn.

A nappaliba érve lesokkoltam. Mindenki egyszerre kiáltotta, hogy: boldog születésnapot! Meglepődtem, hiszen anya megtiltotta… Melissa és Angela boldogan öleltek át, nem átengedve szüleiknek.

Miután sikerült elszakadnunk egymástól a lányokkal a szüleik is gratuláltak, hogy már tíz éves lettem. Már nagyon vártam, hogy végre engem is nagyként kezeljenek.

A vacsora is nagyon jól sikerült. Mindenki degeszre ette magát – még apa is lejött, s velünk vacsorázott. A felnőttek felnőttes dolgokról beszélgettek, mi a lányokkal, pedig vagy azt veséztük ki, hogy Alex-szel mi lehet vagy azt, hogy a tanárok miért adnak annyi leckét.

Megmutattam a lányoknak a szobámat és a rajzaimat, majd kimentünk a pajtához. Pajkos élénken elkezdett nyeríteni, amint meglátott.

Megengedtem a lányoknak, hogy felüljenek lovacskám hátára, aki meglehetősen ól bírta a kiképzést. Angela tériszonyos, de azért Ő is felült. Nagyon büszke volt magára, hogy nem szédült le Pajkosról.

Sajnos ez a nap sem tarthatott örökké, pedig nagyon szerettem volna – főleg, ha tudtam volna, hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban. Annyira szerettem volna, ha ez a nap örökké tartott volna…